Rengeteg olyan kis történet, apró esemény jut az ember eszébe, mikor olvassa ezeket a katonai időszakról szóló írásokat és szomorú szívvel, de Isten akaratában belenyugodva nézegeti a régen és mostanság készült fényképeket, amelyek akkor jönnek elő igazán, ha gondolatban vissza tud menni abba a korba amikor ezek megtörténtek.
Lecsukja a szemét és újra hallja a vezényszavakat, az ajtócsapkodást, az ügyeletes ordítását, maga előtt látja a körletet ahol évekig élt, fülében zeneként dobol a vigyázz menet hangja, látja és hallja a katonatársai arcát és beszélgetését, feltudja idézni felettesei jellegzetes mondásait, mozdulatait!
Mások számára ezek talán nem annyira fontosak, de akivel megestek annak örök emlékek maradnak és ha nem vigyáz rájuk könnyen a feledésbe merülhetnek, ha csak nem örökíti meg őket úgy, hogy leírja és megosztja másokkal. „Filléres emlékeim, még is oly drágák nekem…”
Az elmúlás, a felejtés kegyetlen dolog!
Sokszor elmeséltem már egy régen olvasott írást, most gondolat ébresztőként megosztom veletek is!
Született az 18oo-as évek közepén egy kis faluban egy fiúgyermek, akit Kovács Jánosnak kereszteltek. Felcseperedett majd legénysorba lépet, megházasodott, de közbeszólt a sors, be kellett vonulnia katonának. Végig harcolt három háborút, majd megsebesült, később hazakerült.
Otthon felesége és szülei sírja várta, a remény a hazatérés reménye, ami addig éltette és keresztülvitte számtalan csatán és háborún, mind értelmetlenné vált!
A tűz ami tartotta benne a lelket, örökre kihunyt!
Gyereke, rokona nem maradt, magányosan, nagy szegénységben, de becsületben élte le az életét, soha nem kért senkitől semmit! Temetésére összekuporgatott pénzéért a pap eltemette. Örököse nem volt, rozoga háza pár év múlva összedőlt, benőtte a gaz!
Múltak az évek, nevét egyre ritkábban emlegették! Egyszer, sok-sok év múlva egy kocsmai asztalnál hozta fel valaki, hogy ki emlékszik arra mikor egy legény négy másikat dobott ki a kocsmából? Valami Kovács Janinak hívták! Ekkor említették meg a nevét utoljára!
Sírját senki nem gondozta, besüppedt, benőtte a fű, a keresztje kidőlt.
A kertész a keresztet takarításkor rádobta a tűzre, de a táblán betűk a melegtől felizzottak és utoljára még kivehető volt, hogy Kovács János élt 66 évet! A K betű izzott legtovább, majd az is az enyészeté lett!
A tűz elhamvadásával Kovács János örökre eltűnt a föld színéről! Többé soha senki nem emlegette a nevét! Egész élete, 66 év szenvedése, küzdelme és emléke, mint ha nem is élt volna, örökre a feledés homályába merült!
Ennyi a történet!
Ne hagyjuk, hogy ez velünk is megtörténhessen! Írjuk le, hogy megmaradjanak az utókornak ezek a számunkra oly fontos és szép történetek, hiszen már sokan vannak akik már nem tudják ezt megtenni, mert örökre itt hagytak bennünket!
Akik olvassák ezeket a sorokat, ÍRJANAK! A mai világban ez már könnyen megy, csak akarni kell! Kíváncsiak vagyunk a Te történeteidre is!
AKARJUNK ÍRNI !
Gáspár István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése