Versényi Miklós írása.
Teltek az évek és akikkel együtt voltam sorozáson, már mind
leszereltek, csak engem nem akartak behívni. Már kezdtem depressziós lenni,
hogy már katonának sem vagyok jó, amikor 1977 januárjában megérkezett a behívó
parancsom, mely alapján február 25-én Miskolc város sportcsarnokában meg kell
jelennem. A behívó parancs száma alapján többen tudni vélték, hogy ide közel
Marcaliba fogok harcolni.
Drága édesanyám bevetette a kapcsolatait a Hadkiegészítő
Parancsnokságon és annyit sikerült elintéznie, hogy a lakhelytől 100 km-re
vonulok be, de helyet nem mondtak neki.
Feszülten teltek a napok és én természetesen minden nap
búcsúztam a csajoktól és a haveroktól, melynek az lett a következménye, hogy
rettenetes többnapos állapotban mentem el a nagy napra.
A sportcsarnok dugig volt másnapos kiskatonákkal. Itt
adategyeztetést követően szektoronként vonultunk el és gyalog mentünk le a
Tiszai pályaudvarra, ahol külön vonat vitt minket. Nagyon sok síró
hozzátartozó, feleség, barátnő integetett a peronon. Én nem engedtem, hogy
bárki is elkísérjen, hisz a halálra ítélt is egyedül megy a bitó alá.
A vonaton tudtam meg a minket kísérő főtörzstől, hogy
Abasárra megyünk a 44. számú harckocsizó ezredhez, MN 2520.
Bár így utólag vissza emlékezve gyanús volt hogy abban a
kocsiban utazó ujjloncok között egyedül én voltam ember méretű. A srácok szinte
mindegyike kb. 160 cm magas, kis mokány pali volt. Rögtön kétségbe estem, hogy
fogok én beférni egy harckocsiba.
Vámosgyörkön átszálltunk a Gyöngyösi füstösre, bár volt még
idő az indulásra, nem engedték, hogy kicsit leöblítsük az út porát a
torkunkról. Gyöngyösön egy ponyvás Csepel típusú teherautó platójára szálltunk
és hamar megérkeztünk a laktanyába. Arról leszállva és körbenézve láttam, hogy
egy nagyon szép táj vesz minket körbe, hisz az objektum a Mátra lábánál volt.
Betereltek minket az étkezdébe, ahol kb. 300 újonc
szédelgett. Orrfacsaró hagyma, kolbász és fasírt szag terjengett, hisz nagyon
sokan gyorsan betermelték a mama által pakolt hazait.
Adategyeztetést követően kisebb csoportokba osztottak
minket, és itt hallottam először azt hogy én kommendáns katona leszek, amiről
persze később megtudtam, hogy az nem más, mint kiszolgáló és őrkatona.
Este 20.00 óra volt amikor fél holtan a fáradtságtól és az
előző napokban elfogyasztott nem kevés alkoholtól kábán elvittek minket orvosi
vizsgálatra, ahol futószalag szerűen magasság, testsúly -vérnyomás mérés,
védőoltás beadása, majd vérvétel.
Az előttem lévő sráctól a piától keresztbe álló szemű doki
úgy vette le a vért, hogy az kb. 2 m-re spriccelt, mire megjegyezte „ na ez egy
jó bővérű magyar gyerek „.Felkészülve arra hogy most fogok elvérezni, leültem a
dokival szembe, aki feltehetően meglátta sudár termetemet és visszafogottan
érzéssel szúrt meg. A véremet valami reagens papírral megnézték és a felcser
röhögve közölte, hogy ebben több a sör, mint a vér. Én már csak bambán
vigyorogva bólogattam.
Letereltek minket a fürdőbe, annak előterében csupaszra
kellett vetkőzni és egy nagyméretű erős papír zsákba kellett betenni a
ruháinkat és meg kellett otthonra címezni. Kezdett az egésznek Auschwitz
fillingje lenni. Bambaságomból egy erőteljes hang zökkentett ki. „ Na honvéd
elvtárs menjen már, fürödjön gyorsan le „
Na gondoltam, végre milyen jó lesz egy kis zuhanyozás,
pihizés a vízsugár alatt. Egyszerre 10 ember tudott elázni, mert mire a
szappant a kezembe vettem, már ordítottak is, hogy „ mit lubickol itt katona,
húzzon már ki, mert vízköves lesz a háta.”
Még jó hogy nem szappanoztam le magam, gyorsan félig vizesen
át egy másik terembe, ott egy tizedes vigyorgó képpel rám parancsolt, hajoljon
előre – már kezdtem aggódni szüzességem elvesztése miatt – majd egy marék fehér valamilyen porral
televágta a kloksit és a zacsit.
Csak hajtottak minket tovább egy folyosó szerűn, ahol
jobbra-balra az ajtókban katonák álltak, akik különböző ruhákat, vágtak
hozzánk, csak úgy ránézésre. Közöltem, hogy ezek kicsik lesznek rám, a válasz
marha egyszerű volt, „ a katona nem pofázik, majd egymással összecserélgetik.”
Egyedül a lábméretet tudtam elmondani, a sapka méretet centivel vették le.
Szép almazöld pizsamát kellett felvenni és mezítláb vietnami
papucsban februári hidegben mint egy málhás ló megindultunk a körletbe. Ekkor
már hajnali 02.00 óra volt és felérve az első emeletre sejtelmes félhomályban
vonultunk végig a folyosón, melynek két oldalán felsorakoztak a gumi és öreg
katonák. Sajnos a folyosó kb. 70 m hosszú volt, így végig kaptuk az igét. „
Megjöttetek, drága kopaszkáim, friss pipihúsok, anyuci kedvencei, lesz majd
sika-mika.
Teljesen fásultan mentem és közben fülemben csengett
édesapám szavai „fiam ott szép lehetsz,
de okos nem, ez egy szükséges rossz, amit csinálj végig becsületesen a legjobb
tudásod szerint „.
Amelyik nagypofájúra rá néztem azonnal ordított „ nézd már a
kopaszt még les a szemével „
Ilyen kedves fogadtatás közepette értünk be a szobába,
amelyben az öreg katonák az egyszemélyes ágyakon, a többiek emeletes ágyakon
feküdtek. Nekem egy felső ágyat mutattak, hogy az lesz a helyem, lepakoltunk és
végre ágyba bújhattunk.
A kimerültségtől épp csak elszenderedtem, amikor hirtelen
felkapcsolták a lámpákat és elhangzott az azóta is utált mondat „ jó reggelt
elvtársak ébresztő fel! Reggeli tornához sorakozó!„Azt sem tudtam hol vagyok,
épp csak kinyitottam a szemem amikor már felettem állt egy katona és mint az
állat ordított „ honvéd elvtárs, mire vár, tán kérvényt nyújtsak be magának „
Mint egy örült, nem is leugrottam, hanem levetődtem az
ágyról, és pontosan az alattam lévő másodidőszakos – gumi – katona nyakába.
Ezen jól sikerült torna gyakorlatommal rögtön kivívtam magamnak az alsó ágyas
pozíciót.
Már kezdtem azt hinni, hogy süketnek néznek minket, mert
mindenki ordított, mint az állat. Felvettük a kék színű egyen melegítőnket és
fehér tornacsukát és kinn a folyosón sorakoztunk. Leérve az udvarra
megdöbbentem a rengeteg katona láttán és mindenki kékben volt. Sorba állítottak
minket, elől az öregek, utána a gumik és a végén a kopaszok.
Az első nyolc hónapban a nevünk kopasz volt, a
második nyolcban gumi és a harmadik időszakosakat nevezték öreg katonának.
Az oszlop élén egy jóvágású srác vezényelt és külön felhívta
az újoncok figyelmét, hogy jól nézzük meg, hogy később megismerjük. Ennek pár
perc múlva volt komoly jelentősége.
Jött a parancs „ futáshoz felkészülni „, majd a visszakozz!
Majd elmagyarázták, hogy az első vezényszónál mindkét karunkat derékszögben fel
kell húzni a két oldalunkhoz. Ezt a marhaságot vagy tízszer meg kellett
ismételni, mert persze hogy nem egyszerre lendültek a karok.
Nagy nehezen sikerült, és elrajtoltunk, de nem is akárhogy,
hanem mint egy 100 m-s sprintszámban. Az első kb. 500 m– megtétele után már a
szemem jött ki, levegőt már a seggemen is vettem, de nem bírtam és így
lemaradtam. Próbáltam sétálva szabályozni a légszomjamat és leküzdeni a
hányingeremet, amikor mellém ért egy másik kék ruhás csapat, annak vezetője rám
ordított, álljon be katona ne maradjon le.
Pár száz méter után megint lemaradtam, de ismét oda ért egy
szakasz azok megint jól megfuttattak. Közben láttam, hogy a beton út mindkét
oldalán az árokban egymás után fekszenek srácok, köztük többen hánytak,
légszomjjal küszködtek. Megnyugodtam, nem csak belőlem nem lesz maratoni futó.
Nem adtam fel, – gondoltam csak nem
lőnek fejbe ha nem bírom azt az iramot – támolyogva mentem tovább, míg végül a
mi tisztesünk a reggeli torna vezetője körbe járva a laktanyát össze szedte a
sportos újoncokat.
Vissza fel a körletbe, ahol volt 10 percünk, a WC-re és a
reggeli mosakodásra, majd gyakorló ruhába kellett öltöznünk. Na beindult a
csere bere, mert szinte senkire nem volt jó a ruha. Végre elkészültünk és az
épület előtt a század felsorakozott a reggelihez.
A körletünk kb. 500 m-re volt az étkezdétől, ahová
alakzatban és lépést tartva kellett menni, ha pedig bármelyik irányból elől
járóval találkoztunk, akkor vigyázz menetet kellett verni.
Persze hogy össze vissza léptünk és oldalról a tisztesek az
oszlop mellett menve ordítottak, hogy „katona vegye fel a lépést egy kettő egy
„.Néztük a földet és nem értettük, hogy mit is kell keresni, mit kell felvenni?
Végre beértünk az étterembe ahol rengeteg katona már az
asztaloknál ülve fogyasztotta reggelijét. Mi pedig beálltunk a sorba.
Természetesen elől az öregek, utána a gumik, majd mi a kopaszok. A mai napig
emlékszem, fel kellett venni egy zsíros kopott alumínium tálcát, arra rácsaptak
két szelet kenyeret, egy fej fekete retket, egy nagy sárga műanyag pohárban
teát és egy tányéron egy darab fekete szőrös bőrű szalonnát. Nagyon sok retket
vehettek, mert egy hónapon keresztül, minden reggelihez azt kaptunk, és ha
véletlenül ebédre bab volt akkor estére a körletben csak gázálarcban lehetett
közlekedni. Biztos tisztítani akarták a bélrendszerünket. Persze mire mi le
tudtunk ülni az öregek befejezték a reggelit, így talán egy falatot és egy
korty teát tudtam bekapni, amikor már megint ordítottak, mint egy bolondok
házában, hogy „ elvtársak egészségükre, reggelit befejezni, fel! „
Na gondoltam, ha ez így fog menni, vagy éhen halok, vagy
lefogyok. Az utóbbi jött be, mert egy hónap alatt az eskütételre 18 kg-t
ledobtam magamról.
Az elfogyasztott finom villásreggeli után levittek minket az
alakuló térre egy kis alaki foglalkozásra. A tér egy lebetonozott focipálya
nagyságú terület, ahol oldalt középen egy betonból készült dísztribün volt
található. Ezen a területen a teljes állomány fel tudott alakzatban sorakozni.
Itt gyakoroltatták velünk a sorakozást, a tisztelgést,
egyesével majd alakzatban a különböző fordulatokat, jobbra át, balra át, hátra
arc.
Mind ezt tettük téli ruházatban, meleg alsó felső, gyakorló,
téliesített mikádó és az orosz mintájú prémes usánka sapkában és a nagyon
szeretett surranóban, mely természetesen szarrá feltörte a lábunkat. Nekem
mindkét sarkamat véresre törte és a vádlim úgy
görcsölt fájt, hogy napokig szinte csak bicegni tudtam. Még jó hogy
anyukám a varródobozba bele rejtett egy Vietnami balzsamot, mert azzal
kenegetve hamar meggyógyultam.
Az alaki foglalkozás fénypontja volt a vigyázz, vagy
díszmenet. Ennek az a lényege, hogy rendes lépésben vonulunk, majd adott
vezényszóra a lábunkat kb. 40-50 cm magasba felemelve előre nyújtva leszorított
lábfejjel teljes erővel teli talpal a földhöz verve menetelünk. Már így menni
sem egyszerű, de ezt alakzatban és közben fővetéssel megtetézve, külön élvezet
volt. Ha ezt jól és egyszerre csinálják akkor az nagyon látványos. Már pedig
ennek nagyon frappánsan kellett működnie, hisz eskütételkor így tisztelgünk a
parancsnokaink és a meghívott hozzátartozók előtt. Az esküig, mely a
bevonulástól számított 30 nap után van, szinte minden nap gyakoroltatták velünk
a szabályos alaki mozgást.
Az első kísérletek során össze vissza csapkodtuk a lábunkat,
összerúgtuk az előttünk lévő társunk bokáját talpát. Mivel nem volt egyforma a
lépéshossz és a talpmagasság, ezért a menetelés úgy hangzott, mint a géppuska
ropogása, teljes volt a káosz. Még néha röhögni is lett volna kedvem, ha már
nem a harmadik órája törtük volna a lábunkkal a betont.
Na ezen gyakorlat alatt is tanultunk új szavakat érdekes
kifejezéseket és stílust. Párat idéznék: „ mit sumákol, ne sunnyogjon katona,
bassza oda a lábát rendesen nem lopni megy.” Ha túl közel mentünk az előttünk
állóhoz, vagy az ütemet vesztve lemaradt és elől hátul össze értünk, akkor már
jött a szöveg „ mi van buzikáim, hőmérőzünk, hőmérőzünk.
Ezzel a kis gyakorlással szinte el is ment a napunk, vacsora
után vissza a körletbe, ahol megismertették velünk a takarítás fantasztikus
élményeit. Újabb szót tanultunk, „ birkózni a fókával „. A fóka az nem volt
más, mint a felmosó rongy, a birkózás alatt pedig azt értették, hogy fel kell
mosni a folyosót. Én rögtön első este megnyertem magamnak ezt a nemes
feladatot. Fogtam a fém vödröt, tele hideg vízzel bele egy kis ultra és már
fogtam volna a felmosó fát, amikor már ordítottak is „ bassza meg katona, csak nem
képzeli, hogy motorossal fogja csinálni, szépen hajoljon le és faltól falig egy
mozdulattal húzza a fókát.” Ahogy akarjátok gondoltam, de amikor végig néztem a
70 m hosszú és 3 m széles folyosón, hát kivert a verejték. Nem volt egyszerű
hátra felé mozogva széles terpeszben a rongyot faltól falig végig húzni, de úgy
hogy az oldalfalra nem csapódhatott hozzá. A már akkor is terebélyes hasam
miatt csak nyögtem szuszogtam, de becsülettel végig csináltam. Jelentettem az
alegység ügyeletesnek, hogy befejeztem a munkát. Az pedig, mint egy jó Tsz.
elnök kezeit hátul összefogva szúrós szemmel kissé lehajolva végig nézett a
folyosón, majd ordítani kezdett „ katona bassza meg nem látja, hogy foltos a
kövezet, tán csíkos víz folyik a csapból, na essen neki még egyszer”.A derekam
fájt mindkét lábam remegett, de szó nélkül végig csináltam még egyszer, de
feltehetően szigorúan nézhettem az ügyeletesre, mert még levezetésként
kitakaríttatta velem a parancsnoki szobát. Ekkor is tanultam valamit, nem
szabad pofákat vágni.
Ezt követően fürdés, zokni mosás, surranó suvikszolás, de
úgy hogy az ragyogjon mint a Salamon töke. Este fél tízkor kopaszoknak
pizsamában a folyosón sorakozó volt a mozaik kő vonalában vigyázz állásban úgy,
hogy a surranó előttünk a földön, jobb kézben a kimosott zokni, balban a
fogkefe fogkrém. A tisztesek végig ellenőrizték, hogy vizes e a zokni és a
fogkefe és mennyire ragyognak a surranók. Persze hogy semmi nem volt jó és
kezdhettünk mindent előröl. 22.00 órakor volt takarodó, de mi kopaszok csak az
ágy szélén ülhettünk és csak akkor fekhettünk le, amikor elhangzott a parancs
„elvtársak takarodó jó éjszakát „. Mint akit agyon lőttek beájultam és már
kezdtem azt hinni, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt, amikor megint
elhangzott a velőtrázó ordítás „ jó reggelt elvtársak ébresztő fel, reggeli
tornához sorakozó. Rögtön vissza csöppentem a valóságba, ez bizony nem apáca
nevelde, itt a Varsói Szerződés legfaszább katonáit nevelik belőlünk.
A napok egybe mosódva hihetetlen gyorsan teltek és közben
folyamatosan megkaptuk az eskütételhez szükséges alapkiképzést, és folytatódott
a folyamatos szívatásunk. Közben a másik századnál két újonc öngyilkos lett az
egyik a harmadikról ugrott ki, a másik fejbe lőtte magát az őrségben. A mi
csapatunkból egy srác hipót ivott, kórház, majd leszerelték, szóval zajlott az
élet.
Mindenre megtanítottak, már tudtuk, hogy nem szabad a
kezeinket zsebre dugni, mert az zsebhokizásnak minősül és ezért 100 öltéssel
bizony be kellett varrni a zsebeket. Az otthonról kapott szülői levélért 10 a
feleségtől barátnőtől érkezőért 20 pumpát azaz fekvőtámaszt kellett lenyomni.
Televízióban, hogy egy kis kultúrát is szívjunk magunkba
csak a híradót nézhettük meg, film helyett nekünk a takarítás, valamint a
„stokizás” gyakorlása jutott. A stokizás azt jelentette, hogy minden ágyhoz
tartozott egy kis fa tetejű szék, amire esténként a ruháinkat pontosan sarkosan
úgy kellett össze hajtogatni, hogy az elfedje a szék tetejét centire pontosan.
Gyakoroltatták velünk órákon keresztül az ágyazást. A matracnak az azon lévő
lepedőnek, takarónak olyan éle kellett, hogy legyen, mint egy gyufás doboznak,
fej résznél háromszögre hajtott törölközőknek valamennyi ágyon egy vonalban
kellett állnia. Ehhez megfelelő célszerszámok álltak a rendelkezésünkre. Partfis
nyéllel vasaltuk simára az ágyat és zsinórt feszítettünk ki hogy a törölközők
egy vonalban álljanak.
Le volt rajzolva a szekrény rend, tehát hogy melyik polcon
mi és hol lehet. Ennek megfelelően kellett azt berendezni.
Kedvenc szórakozásuk volt az öregeknek, hogy amíg mi az
imádott híradónkat néztük a Tv-ben ők ez idő alatt kiborították a
szekrényeinket felborították az ágyainkat, majd berohantak a klub szobába és
riadót rendeltek el, mert alacsonyan szálló gólyák jártak a körletben. Mi pedig
mentünk és kezdtük a rendrakást, míg a többiek az ágyon heverészve röhögtek.
Egy biztos egy életre megtanítottak szépen összehajtogatni a
ruháimat, persze azóta ez már feledésbe merült.
Az eskütételkor a
szülőket felengedték, hogy megnézzék milyen körülmények között vagyunk
elhelyezve. Édesapám nem hitt a szemének amikor megmutatták melyik az ágyam és
a szekrényem.
Hamar eltelt az egy hónap és szépen nagy parádéval meg volt
az eskütétel. Boldog voltam, mert ott voltak a szüleim, nagyszüleim, tesóm,
kereszt szüleim, tehát mindenki aki számított. Hiába álltam az első sorban a
sok katona között egyedül apum ismert meg, de egyébként is a 18 kg. mínusz
meglátszott rendesen.
Biztos ügyes voltam, mert az eskü után másnap 24.00 óráig
eltávozást kaptam. Jó volt kicsit haza jönni, kiszakadni az őrületből.
Nekünk mindenki parancsolhatott, az összes tisztes, a raj és
szakasz, valamint a szoba parancsnok, de tulajdonképpen az összes öreg katona,
ergo mindenki ugráltatott minket.
Az első időben gondot okozott, a tisztesek parancsainak
megértése is. Nem annak tartalmi megértése okozott problémát, hanem mintha nem
magyarul beszéltek volna. Ezek a srácok szinte mind Nógrád megyéből érkeztek és
nagyon erős palóc akcentussal beszéltek. Az A betűt Á- -nak, az Á betűt A-nak
ejtették és mind ezt ordítva és hadarva. Próbálja ki mindenki pl. háráp á
kácsá, kátoná hárchoz, bálrá at, stb.
A háló körletbe csak úgy léphettünk be, ha kopogtunk, és
bentről megkaptuk az engedélyt. Belépve a rangidőstől engedélyt kellett kérni a
belépésre, a bennmaradásra, az ágyhoz történő oda menetelhez, egyszóval
mindenhez. Na én emiatt is szívtam rendesen.
Egy alkalommal téli ruházatban beléptem és szabály szerűen a
szoba parancsnoknak tisztelegve kértem engedélyt a bennmaradáshoz. Ő szívélyes
mosollyal engedélyezte és mutatta, hogy üljek le mellé az ágyra. Ezzel nem is
volt gond, de az Ő ágya mellett volt az olajkályha, mely teljes fokozaton
fűtött. El lehet képzelni teljes harci díszben fejemen a szőrme sapkában,
vastag bélelt mikádóban a tűzforró kályha mellett élve úgy izzadtam mint a
kömlei halott. Vagy fél óra elteltével amikor már a tökömön is folyt a víz, és
a hőguta kerülgetett, megkönyörült rajtam és közölte, hogy következőre ha
engedélyt kérek akkor az legyen konkrét célú.
Másik alkalommal kopogás, belépés, konkrét engedély kérés,
de a tisztes kizavart, mert a zubbonyom felső gombja nem volt begombolva. Kinn
az ajtó előtt a többi kopasz riadtan várakozott, majd átnéztük egymás
ruházatát, minden rendben, újból beléptem, szabályos tisztelgés, kérés
elővezetése, engedély megadva, tisztelgés, jobbra át, kemény kilépés, de már
hangzott is az ordítás, visszakozz, menjen ki! Ezt 15 alkalommal játszottuk el,
nem tudtam elképzelni mit rontottam el. Kinn elgyakoroltuk a többiekkel a
mondandót, mindent stimmelt, nem tudtam mi a baj. Ismét belépve három keményet
leverve megálltam a tisztes előtt tisztelegtem és szépen mondtam, hogy „
szakaszvezető elvtárs Versényi honvéd kérek engedélyt az ágyamhoz menni és ott
tartózkodni. A válasz engedélyezem, kölcsönös tisztelgés, majd határozott
jobbra át, kemény bal lábbal történő kilépést követően indultam volna, amikor
ismét leordított, hogy tudja mi a probléma. Közöltem megszeppenve, hogy
fogalmam nincs, mire elmondta, hogy miután elhangzott részéről az engedélyezem
vezényszó, nem közöltem vele hogy „értettem”. Na ilyenen szórakoztak de nagyon.
Kedvenc időtöltésükhöz tartozott, hogy takarodó után nekünk
kopaszoknak fel kellett sorolni a haza felé vezető úton a vasúti megállókat,
átszálló helyeket. Aki nem tudta, vagy tévesztett az kezdte előröl, és ők ezen
marhára jól szórakoztak. Röhögve mondták, „ kopasz hát, hogy akarsz Te haza
menni, amikor még az utat sem ismered, el fogsz tévedni „. Én ezek után az
ügyeletnél elhelyezett MÁV. menetrendet Gyöngyös- Tiszaújváros- Nyékládházi átszállással
betéve megtanultam.
Másik jó móka volt hogy két kopasznak rohamsisakot tettek a
fejére, egyet egyet a könyökökre és a két térdre, majd négykézlábra állva
meglökték őket és gokard versenyt rendeztek a folyosón. Na mondjuk ezen mi is
jókat röhögtünk.
Óránként kaptunk 10 perc cigi szünetet, de szinte a felét
sem tudtuk elpipálni, már jött valamelyik és már ordított, „ cigarettákat
kiszívni, csikkeket leküzdeni, füstöt lenyelni „
Ha véletlenül találtak egy eldobott csikket, akkor azt le
kellett harcolni és el kellett temetni. Ezen is röhögtünk, mert a csikket bele
kellett tenni egy pokrócba, annak négy sarkát egy egy katona megfogva, mögötte
az újonc gyásznép levitte az udvarra és ott a földbe elástuk.
Imádtunk a legnagyobb szélben faleveleket seperni,
hófúvásban havat lapátolni, árkot ásni, amit másnap vissza kellett temetni
egyszóval szerettük a logikus dolgokat, mert bebizonyosodott az a mondás, hogy
a seregben ami kerek azt viszik és ami szögletes azt gurítják.
Lehetett jelentkezni mozigépész tanfolyamra, bár teljesen
hülye vagyok a technikai dolgokhoz, de azonnal feliratkoztam, mert 4 napos volt
és a laktanyán kívüli, így egy kicsit kiszakadtam abból a közegből.
Mivel korábban matróz voltam, így gondolván, hogy jó úszó
vagyok beneveztek a hadosztály úszó bajnokságára, mely a nagyon szép Gyöngyösi uszodában volt megrendezve.
Csodálatos látványt nyújtottunk, főleg én a hadseregnél
rendszeresített oldalt kötős kék fehér csíkos fecske fürdőgatyában.
100 m gyorsban indultam és a fantasztikusan sikerült rajt
után féltávnál leesett rólam a gatya. Mivel csupasz seggel és egy száll pöcsben
nem hozhattam szégyent a seregre, ezért megálltam és rövid búvárkodás után a
medence alján megtalálva a nadrágot ott a vízben felhúzva nagy duzzogva
kimásztam a medencéből.
A kísérő sporttiszt biztatóan veregette a vállam „ nem baj
honvéd elvtárs, a rajtja nagyon biztató volt „.
Közben folyamatos ment a kiképzésünk, külön élvezetes volt
az un. I. harcos kiképzés. Kivittek minket a harckocsi lőtérre, mely tele volt kövekkel
szikla darabokkal áthatolhatatlan csipkebokrokkal, a harckocsik által kivájt
mélyedésekkel. Ott megtanítottak, minket a harchoz vezényszóra, melyre azonnal
hasra kellett magunkat vágni és a géppisztolyt csőre tölteni és célra tartani,
szépen ment a lapos kúszás, kúszva magunk után vonszolni sebesült társunkat.
Legjobban azt „élveztük” hogy amikor egészen közel értünk a képzeletbeli
ellenség lövészárkához, akkor fából készült kézigránáttal először megszórtuk
őket, majd fel kellett ugrani és húrrá ordítás közepette a szánkkal a
géppisztoly hangját utánozva rájuk kellett rohanni és mindenkit le kellett
kaszabolni. Mindeközben tőlünk kb. 30 m-re T 34-s és T–55-s harckocsik csikorgó
dübörgő hanggal forgolódtak. Volt ám beszarábia rendesen.
Ezt jó sokszor megismételtették velünk, mert vagy nem volt
elég hangos a hurrá ordításunk, vagy mert én kúszás közben elhagytam a
gránátjaimat, vagy mert az előttünk lévő pocsolyát, csipkebokrot, kis hegyi
patakot kikerültük.
Jött az atomvillanás jobbról, majd
villanás balról, ilyenkor talpal a villanás felé hasra kellett dobni magunkat.
Az egyik tisztes megkérdezte a társamat," na honvéd elvtárs, mit figyel
meg ilyenkor de nagyon? Az újonc rögtön rávágta, hogy hát a villanást, mert
többet olyat nem látok" Na volt megint röhögés.
Kedvencünk
volt az alacsonyan szálló ellenséges repülő gép jobbról, balról. Na ekkor meg
hanyatt kellett dobni magunkat, géppisztollyal felfelé célozva, irgalmatlan
szájhanggal soroztuk az ellent. Nagyon gyerekes volt az egész.
A végén mindegyikünk
úgy nézett ki mint egy megsebzett varacskos disznó.
Következő megpróbáltatás úgy két hét elteltével következett
be, amikor is elvittek minket harckocsi aknákat telepíteni és lövészteknőt
ásni.
A terep kissé homokos sziklás volt és jó fagyos. Az akna
telepítéssel nem volt gond, azt még élveztük is. A feladat egyszerű volt,
mindenki kapott egy 40 cm átmérőjű lapos taposó aknát, amit álcázva nekünk
kellett elásni. Fagyos füves terepen, mindenki a gyalogsági kis ásójával
felszedett egy kb. 50×50 cm nagyságú gyeptéglát az alá betettük az aknát, majd
vissza rá a gyepet. Mondták, hogy valami száraz bokor darabbal jelöljük meg
hogy azt később megtaláljuk. Ez után elvittek minket távolabbra és
elszívhattunk egy cigit, majd jött az utasítás, mindenki szedje fel a saját aknáját.
Na ekkor lestünk csak, mert olyan jól sikerült az álca, hogy ránéztünk a nagy
mezőre és nem lehetett látni a helyeket. Majd egy órába telt, míg szúró
pálcákkal megtaláltuk az aknákat.
Ez után következett az az napi ajándék. Vonalba állítottak
minket, majd elhangzott a harchoz vezényszó. Hasra vertük magunkat, majd
közölték, hogy kezdjük el kiásni a lövészteknőt. A lövészteknőnek szélesebbnek
kell lennie mint a vállunk és olyan hosszúnak amilyen a testmagasságunk. Mind
ezt hason fekve egy kicsi gyalogsági ásóval. Na most voltam szarban a szélles
vállammal és a 180 cm magasságommal és mind ezt még nehezítette a téli ruházat
a rajtunk lévő tártáska, gázálarctáska és a nyakunkban a vegyvédelmi köpeny. A
géppisztolyt válltámaszt kinyitva tőlünk jobbra kéz közelben kellett
elhelyezni. A magunk alól kiszedett földből elénk egy védő lőállást kellett
kialakítani.
Na megkezdtük a munkát, tíz perc után mindkét tenyeremen
lejött a bőr, lihegtem de elszántam kapartam a földet. Erre jött még az igazi
finomság, elrendelték a gázriadót. Ekkor elő kellett kapni a gázálarcot azt
felvenni és abban folytatni az ásást. Na 2 perc elteltével, fújtattam, mint egy
disznó, nem volt levegőm, taknyom nyálam össze folyt, az üveg bepárásodott nem
láttam semmit.
Tőlem pár méterre járt a kiképző törzssörmester és az előtte
fekvőknek kiadta a parancsot, hogy gázriadó vége. Mindenki letépte a fejéről a
maszkot és folytatták az ásást. Persze hogy én is megszabadultam a terhemtől,
mire rám ordított, a kápó, hogy magának még gáz van. Vissza vettem az álarcot
és abban kiástam a teknőt. Kézfeltartással jeleztem, hogy készen vagyok.
Kaptam a vezényszót, „ fel három lépést előre, harchoz,
lövészteknőt kiásni. Parancs az parancs azt „megbaszni nem szabad, mert csak
szaporodik”, így hát én hasra vágtam magam és elkezdtem a másodikat is kiásni.
Láttam, hogy egy kéz megfogja a géppisztolyomat és elteszi onnan, még gondoltam
milyen rendes valaki, hogy vigyáz nehogy földes koszos legyen.
Nagy nehezen kikapartam magam alól a földet, de már tényleg
azt hittem, hogy most meghalok, megfulladok a gázálarcban, de azért is
megcsináltam. Mikor készen lettem kaptam a parancsot, hogy gázriadó vége, fel!
Felálltam és letéptem a fejemről a gázálarcot, mely alatt a hajam csurom víz
volt a hidegben az egész fejem gőzölgött. Láttam a társaimat, hogy ők a kocsi
mellett fekve cigiznek, isznak a kulacsaikból és pihennek. Megindultam feléjük,
amikor a törzs rám kérdezett hol van a fegyvere katona. Válaszoltam jelentem
valaki elvitte. Na ekkor volt csak ordítás. „ Bassza meg katona, hagyta, hogy
háborúban ellopják a fegyverét, hogy fog most harcolni!”Menjen és azonnal
keresse meg a fegyverét!
Na ekkor borította el a szar az agyamat és keményen a
szemébe nézve – csak 19 éves volt – vissza szóltam. Akkor majd fegyver nélkül
harcolok, egyébként meg nem érdekel, aki elvitte a fegyveremet az majd vissza
is hozza. Meglepte a válaszom, kissé meghunyászkodva közölte, hogy a fegyverem
a gépkocsi vezetőnél van és szedjem rendbe magam, pihenjek igyak és szívjak el
a cigit.
Gondoltam magamban, ez most vagy hadbíróságra visz, vagy
többet nem fog szívatni. Hát az utóbbi jött be.
Ezen csata megnyerése után úgy gondoltam ideje lesz az
erőviszonyokat helyre tenni és egy kis tiszteletet kivívni magamnak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése