Abasár.. de nem a rizling.

Versényi Miklós írása

Vasárnap késő este szálltam le a buszról az Abasári laktanya kapujában és hát össze szorult gyomorral és fájó szívvel léptem be a kapun.

Másnap reggel egymás után értek a meglepetések. Reggeli után hívatott a század parancsnok és közölte, hogy menjek le a ruházati raktárba ott fogok kapni új gyakorlót, surranót, övet, mert az ezredparancsnok segítőjének neveztek ki – magyarul csicskásnak -.

Mielőtt távoztam volna, hozzám lépett és egy fehér borítékot nyújtott át és közölte, hogy mivel kiválóan teljesítettem az alap kiképzést és az elöljáróim is meg vannak velem elégedve, előléptet őrvezetővé. A meglepetésem után még jó hogy eszembe jutott, hogy miként kell megköszönnöm, harsányan kivágtam hogy „ a dolgozó népet szolgálom „. Boka csattogva távoztam az irodából.

Tényleg azt hittem, hogy álmodom, megkaptam az első krumplivirágot, csicskás lettem, új tiszta ruhát is kapok.

A boríték alján 2 db pici fehér műanyag csillag lapult, a körletbe bemenve azt gyorsan felvarrtam, majd irány a kantin ott még vettem egy pár darabot, hisz a csillagokat minden ruhámra fel kellett tennem.

Hú, úgy járkáltam a folyosón mint kakas a harmatban, láttam a szarházi öreg honvédok dagadó fejét, mert innen kezdve nem beszélhettek úgy velem mint egy állattal, többet nem szívathattak. Raj, szakasz, szoba parancsnokaim és a többi tisztes gratulált, de a kopasz társaim is láthatóan örültek.

Érdekes volt hogy annak ellenére hogy tisztes lettem, de mivel kopasz voltam, ugyan úgy takarítottam együtt a többiekkel.

Felvettem az új ruhákat és így csinosban mentem a Törzsfőnöknél jelentkezni. Itt bevittek egy kis irodába, melyből jobbra az ezredparancsnok, balra a párttitkár irodája nyílt. Röviden ismertették a feladatomat. A bemutatkozáskor a következőket kellett mondanom „ Versényi őrvezető parancsnok segítője jelentkezem.” A lakatanya parancsnok utasításait kellett végre hajtanom, ruházatát rendben tartani, leszakadt gombokat vissza varrni, cipőt, surranót takarítani, kávét főzni, azt és italt felszolgálni. Ha elhagyta az irodát, akkor feljegyezni, ki és miért kereste.

Azon kívül, hogy életemben nem főztem kávét és fingom sem volt hogy kell szervírozni, tetszett az új feladatköröm.

Fantasztikus kávét főztem, amit természetesen a többi tisztnek pénzért kellett adnom. Fele zacc, fele kávé, jó sok vízzel és már dőlt is a lóvé. Igen jó pénzt kerestem vele, utána úr voltam a kantinban.

Érdekes volt hogy felfedeztem a tisztekben és a századparancsnokomban is, magát az embert. Itt teljesen más hangnemben beszéltek velem, már az is érdekelte, hogy ki és mi vagyok, van e családom, szüleim mivel foglalkoznak, mikor voltam otthon utoljára.

 Mielőtt beléptek az ezred parancsnokhoz, megkérdezték, hogy minden rendben van e rajtuk ruházat, haj stb. Embernek néztek és Ők is megmutatták emberi arcukat.

Egész nap az irodában ücsörögtem, nem kellett semmit csinálnom, a parancsnok feleslegesen nem ugráltatott. Szerencsére egy alkalommal volt hogy italt kellett felszolgálnom. A Gyöngyösi orosz laktanya parancsnoka jött látogatóba a feleségével együtt. Három felest, két fröccsöt és egy „szőke kólát” kellett elkészítenem és azt tálcán bevinni. Két kézzel vittem a tálcát, úgy fostam, hogy elejtem.

Míg a szobán végig értem vele addig nem volt gond, amikor azonban a kis dohányzó asztalra akartam letenni a tálcát, akkor az megbillent és minden pohár megcsúszva megindult a nagyon csinos muszka nő csodálatos öle irányába. Ekkor egy határozott csukló és alkar mozdulattal sikerült egyensúlyba hozni a dolgokat. Bele gondoltam, hogy ha az anyag a csaj ölében landolt volna, tuti hogy fogdára vernek, hisz az már fel ért volna egy hadüzenettel.

Ezek után a három kávét, már úgy szervíroztam mint a nagyok, jobb kézben a tálca, bal karon keresztbe vetve a fehér kendő.

 Szóval jó dolgom volt, fenn a századnál nem ugráltattak, őrszolgálatot néha szombati napon adtam és sokszor engedtek haza. Az eltávozásomat engedélyező Rózsa őrnagy elvtárstól a századparancsnokomtól soha nem fogadtam el pénzt, neki a kávé mindig a repi keretből volt.

Másfél hónap telt el és én már le is mondtam arról hogy Szolnokra kerülök.

Egyik vasárnap este kb. 20.00 óra lehetett, amikor hívattak az ügyeletes tiszthez, aki közölte velem, hogy most érkezett telexen a hadosztályparancs, mely szerint szolgálati érdekből áthelyeztek a Szolnoki Műszaki Zászlóaljhoz, ahol másnap reggel kell jelentkeznem. Fel sem tudtam fogni, hogy ez mit jelent, rohantam fel a századhoz, ott már az írnok készítette össze a papírokat, a szolgálatvezető levette a felszerelésemet, kapkodva elköszöntem kopasz társaimtól – többektől akik szolgálatban voltak, sajnos nem -és már szaladtam is le a kapuhoz, ahol egy UAZ. gépkocsi várt és vitt le a Vámosgyörki vasútállomásra.

Egész éjjel utaztam, több átszállással érkeztem meg Szolnokra, és mint az urak taxit fogtam és irány a laktanya. Hajnal volt, még a srácok a körletekben aludtak. Az alegység ügyeletes mint régi ismerőst kedvesen fogadott és közölte, hogy le se pakoljak, mert tovább kell mennem Ercsibe az első lépcsős alakulathoz hajóparancsnoki kiképzésre két hónapra, a társaim már ott vannak.

Mint egy utazó nagykövet, ismét vonat és több átszállással megérkeztem Ercsibe. Olyan fáradt voltam azt sem tudtam hol vagyok és ki kivel van.

Rendes volt a század parancsnoka, mert miután megtudta, hogy két napja szinte semmit nem aludtam, megengedte, hogy lefeküdjek.

A 37. számú II. Rákóczi Ferenc Pontonos Hidász Ezred első lépcsős alakulat volt, tehát háború esetén elsőként kerültek bevetésre.

Pontos létszámot nem tudtunk, de jóval nagyobb volt létszámában és terület nagyságában is mint az Abasári alakulat. A laktanyát ketté szelte a 6. számú főút, mely felett egy hídon  – ott úgy nevezték a sóhajok hídja – lehetett közlekedni. Érdekes volt hogy hiába volt első lépcsős az alakulat, meg sem közelítette fegyelem szempontjából az Abasárit.

 Ennél az alakulatnál tértek át elsőnek a 3×8 hónapos kiképzési ciklusról az egy plusz egy évesre. Emiatt sok katona hamarabb szerelt le és már helyettük be is vonultak az újoncok. Hirtelen egyik napról a másikra mi ott már öreg katonának számítottunk, annak minden kiváltságával együtt.

Az öregek körletébe lettünk elhelyezve, akikkel pillanatok alatt össze haverkodtunk. Mikor megtudták, hogy mi a régi szolgálati helyünkön kopasznak minősülünk, eldöntötték, hogy minket meg kell műteni, ki kell belőlünk operálni a sípot. Katonai szlogen szerint a kopaszoknak a sok hajtástól, sípolt a mellük.

Persze hogy ez ellen tiltakoztunk, de hát végül hatan engem is lebirkóztak az ágyra, levetkőztettek félmeztelenre, majd természetesen jött az érzéstelenítés, a híres kanalazás.

Ez abból állt, hogy kanállal hülyére verték a hasam, ami piszkosul fájt és először bepirosodott majd hetekig csúnya kék véraláfutás maradt a helyén.

Ezt követően különböző színű vegytintás filctollal egy szilveszteri dudát rajzoltak a mellkasomra, és tele firkáltak műtéti heg, varrat nyomaival. Ezt mindenkin végrehajtották mi pedig marha nagyokat röhögtünk. Nem tudom milyen filctoll volt, de hiába mostuk, csak nagyon sokára kopott le, így amikor haza mentem még Éva a barátnőm is visított a nevetéstől.

Jó hely volt, és mivel mi vezényeltek voltunk, nem tartoztunk bele a hadra foghatók létszámába, így minden hétvégén péntek délutántól hétfő reggel 06.00 óráig otthon lehettünk.

Nagyon komoly kiképzést kaptunk. Két hétig csak tanteremben ültünk és különböző hadi technikákkal, azok felépítésével, motorjaival, kezeléséről kaptunk előadásokat. A tanultakból vizsgát is kellett tennünk és csak ezután mentünk le a telephelyre, ahol még csak a szárazon ismerkedtünk meg a hajóval, és a modern pontonokkal, hídvető gépekkel.

Mi a híres orosz technika a MBK.-130-as kishajó vezetéséből és az azzal történő pontonos hídépítésből, kompozásból kaptunk kiképzést.

Ez egy olyan erőgép volt, ami két keréken állt, azzal tudták vontatni. Egy nagy ZIL. típusú tehergépkocsi mögé felkötötték, azzal lementek a vízpartra, a hajó két kezelője kiékelte a kerekeket, majd leakasztották a kocsiról. A kocsi megfordult és orral állt vissza szemben a hajó orrával, majd betolta a gépet a vízbe. Mi hajó kezelők ekkor már benn voltunk a testben és ahogy a vízbe értünk a két kereket felcsörlőztük a hajó oldalához és már indítottuk is a motort és már mehetett is a hajó. Ezt nagyon sokszor elgyakoroltatták velünk, hisz a seregben mindent színt időre kellett megcsinálni. A vízrététel szintideje 4 perc volt attól számítva amikor a kocsi megállt a vízparton. Nekem és a társamnak sikerült a legjobb időt elérnünk mely 3,5 perc volt.

 Az Ercsi Duna szakasz egy lapályos sóderes rész volt, ahol simán le lehetett tenni a technikákat. Miután a hajók vízen voltak, jöttek a ponton vető gépkocsit. Nagy teherautó tetején volt egy -egy a vas ponton. A kocsival farral bementek a vízbe, erős fékezés és már hátul le is csúszott a ponton, mely már a levegőben el kezdett szétnyílni és mire a vízbe csapódott már nyitott állapotban volt, arra felugrott két katona. Jött a következő elem, amit a katonák egymás mellé húztak azokat össze rögzítették és már kész is volt egy hídelem. Ekkor álltunk oda a hajóval rögzítettük a z elemet és már vihettük is. Több hajó ezután szépen egymáshoz illesztette az elemeket, azokat rögzítették és már ki is alakult a híd. Mi hajósok a víz folyásával szemben megtartottuk a hidat.

Egy híd megépítésére 60 perces szintidő állt rendelkezésünkre. Az Ercsi srácok azt 55 perc alatt megépítették.

Nagyon élveztem, hogy egész nap kinn voltunk a vízen, még annak ellenére is hogy bizony november első napjaiban már hideg volt, néha sűrű köd is leereszkedett. Külön élmény volt, hogy a déli meleg kaját kihozták nekünk és azt ott csajkából ettük meg. Persze minden étkezés után azokat el kellett mosni. Na megtanultam miként lehet a jó zsíros edényt a Duna vizével és annak apró sóderszemcséjével elmosni. Jól sikerült, mert utána napokig recsegett ropogott a fogam alatt a kaja.

Esténként a körlet szenes kályhájának tetején kenyeret pirítottunk és finom liba zsírral megkenve, hozzá hagymát vágva királyi kaját ettünk. Igen ám de a jó kaja kívánta a piát is. A helyi kiskatonák tudtak a faluban egy közeli házat ahol bort mértek ki.

A körletünk közel volt a hátsó kerítéshez, ahol csak egy gyalogos őr teljesített szolgálatot. Vele megbeszéltük, hogy nézzen már félre egy kicsit és mi már a „palánk parancsnokságon keresztül meg is dobbantottunk.

Lefordítva a kerítésen átmászva megszöktünk.

Sötétben gyorsan eljutottunk a házig, ahol már rendesen állt a bál. Amerre csak szétnéztem, mindenütt katonák voltak, az udvaron a szobában a konyhában, a pincében szerintem még a padláson is. Rengetegen voltunk, szerintem a spájzban még az oroszok is ott voltak. A háziak nem győztek minket kiszolgálni. Hárman voltunk és gyorsan bevertünk egy lityi fehér bort, ami igen szar ízű volt.

Kicsit gázolajos, kicsit savanyú, kicsit zavaros, de a „ miénk „

Mondjuk fillérekért adták azt a moslék lőrét, de nekünk akkor mindegy volt, csak üssön.

Vettünk még 5 litert a benti srácoknak, majd szépen vissza osontunk a kerítésig, halk füttyszóval jeleztük az őrnek, hogy mi vagyunk azok és nem az ellen. Jött a vissza fütty és már be is másztunk. Felérve a körletbe körbe adtuk a demizsont, de mindenki csak savanyú pofát vágott. Véletlenül a szoba kövére kiloccsant egy kicsi a borocskából, hát rendesen pezsegni kezdett és fehérre marta azt. El lehet képzelni milyen minőség volt ha 5 liter bort egy egész század katona nem bírt meginni.

Az ottani század parancsnoknak is tetszett a ténykedésem, mert az utolsó napokban behivatott magához és közölte velem, hogy örülne ha az Ő katonája lennék, mit szólnék hozzá ha áthelyeztetne. Én megköszöntem a bizalmát és őszintén elmondtam, hogy most helyeztek át Szolnokra, ahol nagyon jól éreztem magam, ott is már nagyon várnak, meg sajnos Ercsi nagyon messze van a lakásomtól , nehéz lenne a hazajárás. Megértette indokaimat és barátságosan elköszönt tőlem.

Hamar elröpült az Ercsiben töltött idő és már vártam, hogy vissza érkezzek a szeretett laktanyába Szolnokra.