Megkaptam a szakkiképzést..?!

Versényi Miklós írása.

Izgultam, mert azt sem tudtam mi az hogy aggregátor és légkalapács, de hát a mozi gépészetit is elvégeztem, gondoltam ez sem lehet akadály. Amitől jobban tartottam, hogy egy új közegbe kerülök, ismeretlen katonák, tisztek közé. Vajon jönnek itt is az újabb szívatások?

 Megérkezve az első kelleme meglepetés az volt hogy milyen szép ez a város. Az un. Alcsi laktanya a város másik végén Besenyszög felé volt, így busszal mentem át az egész váráson. A falusi légkör után jó volt látni az életet a nyüzsgést. A busz sofőrje bár nem volt megálló, de engem a laktanya kapujában rakott le. Leszállva szétnéztem és láttam, hogy az út bal oldalán volt a magyar míg a másik oldalon az orosz laktanya.

Lejelentkeztem a kapu ügyeleten ott eligazítottak, hogy melyik épületbe kell mennem. Belépve a laktanyába rögtön szembetűnő volt hogy milyen kicsi, kb. a negyede volt az Abasárinak, de hát mint később kiderült ez csak egy Zászlóalj. Egyetlen legénységi épület volt ott a harmadik emeleten a Pontonos századnál kellett jelentkeznem. Az alegység ügyeletes srác eligazított, hogy menjek a folyosó végén lévő klub szobába már ott várnak a többiek is. Beléptem a terembe és ott négy srác várakozott és legnagyobb meglepetésemre napközben nézték a televíziót. Gondoltam ez biztos valami csali lesz, és a végén majd szívunk. Bemutatkoztunk egymásnak a srácokkal akik más-más alakulattól jöttek szintén a kiképzésre és ők is első időszakosak voltak, tehát kopaszok.

Egyszer kinyílt az ajtó és belépett egy főhadnagy. Azonnal felpattantunk és egymás után lejelentkeztünk. A tiszt mosolyogva lépet a Tv-hez, azt kikapcsolta, majd leültetett minket.

Bemutatkozott Demeter főhadnagynak hívták, és ő volt a század parancsnoka. Kérte, hogy pár mondatban mondjuk el honnan érkeztünk, mi volt a civil életben a foglalkozásunk. Igen vegyes társaság jött össze, volt köztünk Tsz. traktoros, asztalos, bolti eladó, segédmunkás. Amikor én elmondtam, hogy matrózként is dolgoztam felcsillant a tiszt szeme, amit akkor nem tudtam mire vélni.

Elmondta, hogy egy hónapig fogunk ott tartózkodni, míg ki nem képeznek minket kishajó és rohamcsónak vezetőnek, na ekkor meg az én szemem csillant meg egyrészt a meglepetéstől másrészt az örömtől.

Azt kérte tőlünk hogy az ott töltött idő alatt vigyázzunk magunkra és egymásra. A század napi kiképzési feladataiban nem kell részt vennünk, szolgálatba nem leszünk beosztva, de minden egyéb feladatot, pl. reggeli torna, takarítást ugyan úgy mint a többieknek végre kell hajtanunk. Közölte, hogy ha nem lesz velünk probléma, akkor hétvégeken haza mehetünk.

Engedélyt kértem, hogy jelentsek. Jelentettem, hogy engem más technika elsajátítására küldtek ide. Azt válaszolta, hogy valamit Abasáron félre érthettek, nyugodjak meg, mert jó helyen vagyok.

Na tovább nem is firtattam ezt a témát.

Nem hittem a fülemnek, még ekkor is gyanakodtam, hogy hol van itt a trükk. Egy tiszt leülteti a kopaszokat, nem ordít velünk és még azt is megígéri, hogy haza mehetünk.

 Közölte velünk, hogy a kiképzésünket Zentai János főtörzsőrmester a század technikusa fogja vezetni, akivel másnap fogunk találkozni.

Ezt követően megmutatták a körletünket. Belépve jött a következő meglepetés, ez negyede volt az Abasárinak és az egész színes volt –  nem minden katona zöld  – és barátságos, otthonos. A szekrények színe barna volt, a falon képek, virágok és minden ágy előtt kis méretű futó szőnyeg. A szoba többi lakója szolgálatban vagy kiképzésen volt, vártuk a velük való találkozót is. Szépen elpakoltunk mindent már dél volt mehettünk ebédelni.

Az étkezde is kicsi és barátságos volt a kaja bőséges és nagyon finom. A szakácsok rögtön kiszúrták, hogy idegenek vagyunk, barátságosan érdeklődtek honnan és minek érkeztünk. Közben jöttek a századok enni és érdekes volt hogy itt senki nem ordítozott, kulturáltan megvárták amíg mindenki befejezte az étkezést és csak ezután vonultak el. Kinn az étkező előtt megállva beszélgettek, ejtőztek és cigarettáztak. Az udvaron nem láttunk kiabáló futkosó katonákat, az egész környezet nyugalmat békét sugárzott. Olyan érzésem volt, mintha egy szanatóriumban érkeztem volna.

Vissza mentünk a körletbe és ott a stokin ülve beszélgettünk, az ágyhoz hozzá se mertünk érni. Délutánra kezdett benépesülni a szoba, egymás után érkeztek a srácok, akik miután elrakták a felszereléseiket, vagy mentek a klub szobába csocsózni – asztali foci – vagy a körletben leheveredtek az ágyukra. Meg is kérdeztem, hogy tán öregek, hogy le mernek takarodó előtt feküdni az ágyra, de  nevetve válaszolták, hogy ők is kopaszok. Elborzadva hallgatták amikor beszámoltam az Abasári haláltáborról az ottani állapotokról.

A srácoktól tudtam meg, hogy ez egy műszaki utász zászlóalj, ahol hídépítő és pontonos katonákat képeznek ki, és ők pontonos katonák.

A pontonokat úgy kell elképzelni, hogy egy nagy vaslemezből készült úszó test, melyet egy-egy teherautó szállít. Az autókkal a vízpartra farral letolatnak és arról a vízbe csúsztatják a ponton elemeket, az azokon lévő vastag fa pallókkal befedik. Az első lépcsős alakulatnál mint pl. Ercsiben már a modern változata volt, ott ahogy a ponton vízre ért, szét nyílt nem kellett a nehéz vastag fa pallókkal kínlódni. Több ilyen elemet ezután hatalmas csapszegekkel össze kapcsolnak és ebből készítenek a folyón hidat, amelyen áttudnak kell a járművek és a katonák. Ezeket a ponton elemeket kis hajókkal mozgatják, melyek később a híd megtartását is biztosítják.

Vacsora után át lehetett öltözni melegítőbe és papucsba. A klubban beszélgettünk, amikor megjelent az alegység ügyeletes, szemén egy sötét kerek szemüveggel amilyet a vakok viselnek, kezében egy fehér görbe bottal. Remegő kézzel kopogtatta a követ és öreges hanggal mosolyogva közölte velünk, hogy „ drágáim ha el akartok készülni az esti filmig, akkor kezdjétek meg a takarítást „ Na gondoltam ez megint valami beugratás lesz, mindjárt átmegy vaddisznóba és elkezd ordítani, de nem történt meg.

Én azonnal felpattantam, és meg sem vártam, hogy milyen munkát osztanak rám mentem a vödörért és a felmosó rongyért.

Ahogy Abasáron szoktuk egyedül, faltól falig elkezdtem húzni a fókát, amikor oda szaladt hozzám az ügyeletes és rám szólt, Te mit csinálsz, itt ez nem szokás, itt a folyosót ketten mossák és felmosó fával.

Na gépesítve, motoros fókával már szinte imádtam a folyosó mosást.

Érdekes volt, hogy mindenki megtalálta magának a munkát, nem kellett üvöltözni és negyedóra alatt mindennel készen voltunk és utána takarodóig senki nem ugráltatott minket. Azt csináltunk amit akartunk, nézhettük nyugodtan a filmet, le lehetett menni a földszinten lévő legénységi klubba biliárdozni, vagy a kantinban mulatni az időt.

Takarodó előtt ruháinkat be stokiztuk és pizsire átöltöztünk. Majd be pisiltem a nevetéstől amikor megláttam az öregeket. Mindegyiknek a fején ugyan olyan anyagból mint a hálóruhánk, hosszú a végén bojtos hálósapka volt. Később tudtam meg, hogy egy újonc srác aki civilben úri szabó volt, Ő készítette ezeket.

Lefekvés előtt az ÜTI. végig járta a körleteket, megnézte a rendet, majd jó éjszakát kívánva elment.

Lefeküdtünk és én végre öt hónap elteltével nyugodtan, mélyen aludtam. Pár nap kellett míg elhittem, hogy ilyen van, hogy lehet így is, emberségesen normálisan, jó katonákat nevelni.

 Másnap megismerkedtünk kiképzőnkkel Zentai főtőrzsel. Egy csuda pali volt már kinézetre is. Kb. 155 cm magas és legalább 130 kg- súlyú volt, tényleg gurult, könnyebb volt átugrani, mint megkerülni.

Délelőtt elméleti oktatást kaptunk a vízi közlekedés szabályairól, majd baleseti és munkavédelemből és tágították a fejünket.

Délután lementünk a század raktárába, mely közvetlen a legénységi konyha mellett volt, annak ablakai felénk néztek.

A raktárban rendet raktunk és kitakarítottunk. Öten gyorsan végeztünk a munkával. Feltűnt, hogy a kiképzőnk el el tűnt, és egyre vörösebb fejjel jött vissza és igen furcsán akadozott a nyelve. Jókat viccelődtünk nevettünk és ami lényeges, Ő is vette a lapot.

 Feldobta, hogy Ő bizony éhes és megkérdezte, hogy ki vállalja, hogy hoz zsíros kenyeret a konyháról. Én rögtön rávágtam automatikusan, hogy „ki, hát én, nem is a Gobbi Hilda „ Na ezen marha nagyot nevetett és ettől kezdve engem csak Hildának szólított.

Elindultam a konyha felé, de utánam kiáltott, hogy mondjam, hogy neki lesz a kenyér.

A konyha nyitott ablakán isteni illatok áramlottak ki, a vacsorához dinsztelték a srácok a hagymát. Beszóltam az egyik szakácsnak, hogy ki és miért küldött, az nevetve felvett egy két kilós kenyeret. A kenyeret nem keresztben szegte meg, hanem hosszában vágott belőlük szeleteket, amiket jól megmártott a hagymás zsírban, megsózta majd tálcára téve átadta nekem.

Főnökünk nagy vigyorral fogadta a tálca kenyeret és ha nem vagyunk észnél beverte volna az egészet.

Másnap délelőtt a mi kis csapatunkat teherautóval melynek utánfutóján volt egy rozoga rozsdás kishajó levittek a Zagyva folyóhoz, ami Szolnoknál a nyári vízálláson egy kis pataknak tűnt. A hajót itt tettük vízre, majd a Zagyván lehajózva kijutottunk a Tiszára. A célállomás a külső Tisza parti bázisunk, ami a torkolattól kb. 1,5 km-re volt.

Már itt furcsa hangokat adott a gépezet a motor ki-ki hagyott füstölt, bakancsunk alját már érte a víz, a többiek arcán kiült a félelem. Én mertem venni a bátorságot és megkérdeztem, hogy kibírjuk hazáig ezzel a Noé korabeli bárkával. De Zentai főnök komoly kapitányhoz illő képet vágva, csak annyit közölt „ Hilda kuss ne pofázz!” Később ez lett a szava járása.

Ettől kezdve csak röhögtünk és tényleg abban reménykedtünk, hogy szárazon elérjük a partot.

Kikötöttünk és akkor kezdődött a nagy karbantartás, a többiek kívül belül lemosták a hajót. Mi a főnökkel szereltünk, ami az én technikai tudásomnak megfelelő szintű volt, mely csak igenlő bólogatásból állt.

Végül megtalálta a hibát, két csavar fellazult a hajó alján lévő kardán rúdnál és az mellett jött be a víz a hajó testbe. Közölte, hogy valakinek le kell bukni a víz alá és meg kell húzni a csavarokat.

Társaim rémülten közölték, hogy ők nem is tudnak úszni, volt akinek kifejezetten víziszonya volt. Ez is jellemző volt a seregre, olyanokat küldtek vízi kiképzésre akik úszni sem tudtak, ott ilyen apróságok már nem is számítottak.

Szó nélkül levetkőztem és be a vízbe. Nem volt egyszerű a zavaros vízben kitapogatni a csavar fejeket rátenni a kulcsot és azt jól meghúzni, de több lemerülés után leküzdöttem az akadályt. Közben a főtőrzs belülről egy barna faggyú szerű anyaggal un. ZZK.-val

tömködte be azt a helyet ahol a víz beszivárgott.

A modern, hadra fogható technikának köszönhetően amíg ezzel a hajóval dolgoztunk, ezt a búvár Kund akciót minden nap meg kellett ismételnem.

Ettől kezdve, mi csak aludni jártunk be a laktanyában az egész napot kinn a Tiszán töltöttük, ebédre mindig valamilyen konzervet kaptunk meg zsírt és sok kenyeret. Ez a külső bázis a laktanyától kb. 1 km.-re volt a Tisza partján, ahol három őr és őrparancsnok teljesített szolgálatot. Tőlünk kb. 800 m-re pedig az Oroszok vízi bázisa volt, szuper erős őrséggel. A külső bázisra az őrség tagjai és mi is gyalog mentünk ki, lakóházak között.

Gyakoroltatták velünk a kikötést, a folyó vízen történő egyenes vonalú átkelést, bóják közötti szlalomozást. Két hét után levizsgáztunk és megkaptuk a szürke színű arcképes gépkezelői bizonyítványt.

A második két hétben pedig a rohamcsónak vezetésére kaptunk kiképzést. Ez a csónak alumíniumból készült 6 m hosszú és felső szélessége 180 cm volt. Ezt a seregben leginkább vízi felderítésre, futárszolgálatra, biztosításra, illetve 6 fő támadó egység partra szállításához használták.

 Ez egy könnyű testű csónak volt hisz 4 katona simán leszaladt vele a partra. A csónakot egy 40 LE. Jonson mintára koppintott Jugoszláv gyártmányú csónakmotor hajtotta. Akkoriban ez egy nagyon gyors csónak volt. A Szolnoki vízi rendőrök akik Wartburg motorral hajtott kis csónakkal dolgoztak csodálták a mi teljesítményünket. Két csónakkal egész nap jöttünk mentünk a Tiszán, hisz hat darab motort be kellett járatni.

A folyóhoz történő kijárásunk második napján Zentai kiképzőnk ahogy lekanyarodtunk a fő útról és már a laktanyától nem láthattak minket, megállt felénk nyújtotta a karját felfelé nyitott tenyérrel és jött a kérdés „ na pótoltok „. Az egyik srác feltette a hülye kérdést és mire főtőrzs „ hát bazd meg sörre „. Mi kiskatonák bedobtunk egy egy húszast, Ő leginkább a nagy semmit és irány a kocsma, ahol megittunk egy -egy kori sört és még amennyi futotta pár üveggel a vízpartra is vittünk. Persze mind ezt szigorúan titkosan. Mi csónakázgattunk a főnök meg pihengetett és iszogatott a parton. Volt egy alkalom amikor vettünk fél liter pálinkát és egy 10 literes műanyag kannába sört. A kajánk az napra fejenként egy darab 1 kg-s zöldborsó főzelék volt, amihez két db.2 kg-s kenyeret kaptunk.

Mi elmentünk gyakorolni és csak dél körül kötöttünk ki hogy megebédeljünk. Főnökünket sehol nem láttuk, szólongattuk, de válasz semmi. Majd egy kicsivel távolabbról a sűrű gazban nagy horkolást hallottunk. Odaérve láttuk, hogy a mi emberünk hanyatt fekszik és rettenetesen húzza a lóbőrt és piszkosul fújja a kását. Mellett a földön három üres konzervdoboz üres pálinkás és szintén üres kanna. Mindent betermelt, a tetemes mennyiségű borsóhoz bevert egy két kilós kenyeret. Próbáltam felkelteni, de csak mormogott magába. Jót röhögtünk, majd a maradék kaján megosztozva megebédeltünk.

Délután megint csónakáztunk egy jót és este felé mire vissza értünk már felébredt a parancsnokunk. Nem tudta hol van és hogy mennyi az idő. Sorakozót rendelt el és állandóan mondta, „Hilda jelentést kérek”. Persze görnyedtünk a röhögést, mert amikor meg akartam szólalni, leintett a szokásos stílusában „ Kuss ne pofázz.” Végül csak el tudtam mondani, hogy a kapott feladatot végrehajtottuk, és hogy minden kaja és pia elfogyott. Na akkor lett végünk amikor megkérdezte „ ki volt az a ganéj aki mindent megivott. Ekkor már visítottunk.

Egy másik alkalommal annyi sört vetetett velünk, hogy csak egy katonai pokrócban tudtuk levinni az anyagot a vízpartra, de azt már nem hagytuk nála megőrzésre.

Az jobb volt ha nem jött velünk a vízre, mert ha piásan beült a hajóba akkor aztán csinált csuda dolgokat. Rendszeresen ki kellett lopni a halakat a halászok varsájából, amiből aztán a szakácsokkal nagyon finom kaját csináltatott. A halakat nyíltan nem vihettük végig az utcán és be a laktanyába, így azokat a kabátjaink újába kellett elrejteni, amitől az jó nyálkás, pikkelyes és büdös lett.

Máskor én vezettem a kishajót és utasított, hogy forduljak rá a homokos sima partra merőlegesen és menjek ki teljes gázzal. Jeleztem, hogy a farhullám az egész hajtót be fogja borítani. Jött a parancs „ Hilda ne magyarázd meg, kuss ne pofázz, azt mondtam teljes gáz.”

Na nekem mindegy adtam neki ami a csövön kifért. A partra érkezés előtt én jól kitámasztottam a kormánynál, majd durr neki és a hajó orra jócskán kiszaladt a partra. Hátul a farban állók dőltek borultak, Zentai sapkája berepült a Tiszába és mire éppen kezdtek felkászálódni, akkor ért oda a másfél méteres farhullám, ami totálra beborította őket. Olyanok voltak mint az ázott verebek. Jót röhögtünk, a főnök a bajsza alatt csak mormogott „ volt engedélyezve a röhögés „

Eszméletlen fazon volt és mi nagyon megszerettük.

Sajnos közeledett az a nap amikor vissza kellett mennem Abasárra. Elköszöntünk mindenkitől, de mielőtt elindultam volna Demeter  századparancsnok megkérdezte tőlem, hogy lenne e kedvem a hátralévő szolgálatomat Szolnokon letudni. Hát természetesen igent mondtam, bár jeleztem, hogy nem biztos hogy el fognak engedni, mert állítólag ott is terveik vannak velem. Ő csak mosolygott és közölte, hogy bízzak benne, mert ezt hadosztályszinten fogja elintézni.

A szívemben reménnyel és félelemmel tértem vissza a lágerbe.