Versényi Miklós írása.
Másnap reggeli után ezred sorakozót rendeltek el az alakuló
téren. A szolgálatot ellátók és a betegeken kívül mindenki ott volt, tőlünk
jobbra sorakoztak fel a tisztek.
Az ezredparancsnok ismertette az előző napon történt
rendkívüli eseményt, azt hogy egy sorkatonának a gyűrűje miatt leszakadt az
ujja. Mikrofon nélkül is félelmetes dörgő hanggal mondta el a vonatkozó
szabályokat, majd a legnagyobb meglepetésünkre, az összes tisztet ott előttünk
maga elé rendelte. Azok, a parancsnok előtt felsorakoztak, majd parancsra
minkét karjukat előre nyújtva ujjaikat szétnyitva meg kellett mutatni, hogy van
e a kezükön gyűrű. Hát a legnagyobb megdöbbenésünkre szinte minden második
tiszt kenéz ott volt az ékszer. Ott kellett leszedniük és zsebre tenniük.
Már-már sajnáltam is a tiszteket, akiknek elég megalázó lehetett, hogy a
sorálomlány előtt kapták le őket a tíz körmükről. Volt ám ujjrángatás és
nyálazás, de mindeni leküzdötte az ujjáról a gyűrűt.
Folyamatos volt a
kiképzésünk. Egyik délelőtt gyalog kivittek minket a laktanya mögötti mezőre,
ahol különböző robbanó anyagokat és robbantási technikákat ismertünk meg.
Robbantottunk C–4-s Plasztikot, valamint TNT.-t. Nem is gondoltuk, hogy pár
gramm robbanó anyag, mekkora károk okozására képes, ha azt megfelelő helyre
teszik és megfelelően le van fojtva.
Én egy 10 dkg-s TNT-t robbantottam fel. Maga az anyag
hasonlított a nagymamáink által használt mosószappanra. A robbanóanyag középen
volt egy kicsi luk fúrva, abba kellett a gyújtózsírorral felszerelt gyutacsot
bele helyezni, majd a kanóc végét meg kellett gyújtani. Ezt követően a cuccost
a földre letetették velem, hátra arc három lépést előre lépj, harchoz, fejet
földre leszorítani, szánkat kitátani és várni mikor jön a nagy bumm. Persze
marha nagyokat léptem, hogy minél távolabb legyek a robbanás epicentrumtól, de
így is piszok nagyot szólt. Zsenge kis testecském pár centire el is emelkedett
a földtől, a fejemre és hátamra apró föld és kődarabok hullottak.
A II. számú hátsó kapu közelében volt egy kis külön álló,
két pici ablakkal ellátott épület, az volt a gázkamra. Már maga a megnevezés is
igen rossz érzéseket keltett bennünk és természetesen féltünk, hogy mi lesz ha
oda be kell majd mennünk. Elérkezett az a nap is amikor elgázosítottak minket.
Az épület előtt oktatási négyszögbe felálltunk, ahol a
kiképzőnk megtartotta az eligazítást. Korábban rengetegszer elgyakoroltatták
velünk, hogy gázriadó esetén mit kell tennünk. Riadó elrendelése után, venni
kellett egy nagy levegőt, ki kellett venni az oldalunkon logó ún. szimat
szatyorból a gumi álarcot, azt fel kellett húzni a fejünkre, csatlakozó
szelepről eltávolítani a kis gumi lapot, kivenni a táskából a fém szűrő
szelencét, aminek vége menetes volt és azt csatlakoztatni kellett az álarchoz,
majd kifújni a levegőt, és utána szépen lassan egyenletesen lélegezni. Na az
egyenletes légzés persze csak akkor ment, ha álltunk, de amikor ebben kellett
futni, harcászkodoni, vagy lövészteknőt ásni az inkább halálhörgéshez
hasonlított.
Az épület előtt ismét elgyakoroltatták velünk a
mozdulatokat, közben oda érkezett a katonai mentő kocsi teljes állományával, na
ettől kezdve volt csak pánik hangulat.
Kinyitották az ajtót, egyszerre 10 embert libasorba
betereltek, ott körbe kellett állnunk. A kör közepére belépett a kiképzőnk,
elmondta, hogy a szemünkhöz ne nyúljunk, azt ne dörzsöljük engedjük nyugodtan
hogy folyjon a könnyünk.
Elővett egy fiolát, annak tetejét letörte, majd az
ismeretlen folyadékot a kezében lévő kendőbe öntötte, majd utána a kicsi
kamrában körbe-körbe járva azt rázogatta. Pici szúrós szagot lehetett érezni,
amikor jött a parancs „ Gázriadó”.
A tanultak szerint felvettük a védőeszközt és azon keresztül
nem lehetett érezni semmit a levegőben. Utasítottak minket hogy induljunk el és
járkáljunk körbe-körbe, majd levetették velünk a gázálarcot. Na ekkor aztán
éreztük csak igazán a gáz jellegzetes szúrós szagát. Az összes nyálkahártyánk
elkezdett dolgozni, mert a szó szoros értelmében taknyunk nyálunk egybe folyt,
a szemünkből patakzott a könny. Megkönyörültek rajtunk, kinyitották az ajtót,
mi pedig a fény felé menekültünk kifelé egymást majd felöklelve. Kinn a
tisztesek ordítottak velünk, hogy ne nyúljunk a szemünkhöz, vegyünk
egyenletesen mély levegőket. Letöröltük arcunkról, állunkról a nem igazán
gusztusos dolgokat, a könnyeink is elapadtak és szép lassan vissza tértünk az
életbe.
A seregben nem igazán tudtad, hogy másnap mire ébredsz,
minden nap tartogatott valami újat, valami meglepetést. A 70-es évek végén, a vietnami háború tapasztalatai alapján fokozott
igény merült fel a gyújtófegyverek elleni védelemre, így a tűz-akadálypálya
foglalkozások is ekkor épültek be a csapatok felkészítésének rendszerébe. Hogy
fokozzák tovább a tudásunkat és az izgalmainkat elvittek minket a híres és
félelmetes tűzpályára Egerbe.
Ez tulajdonképpen olyan volt mint egy akadálypálya azzal a
különbséggel, hogy körülöttünk minden égett, mindent elborított a láng és a
füst.
A „lángba borult
tereppel” is meg kellett birkóznunk. E feladat lényege, az volt, hogy
megszoktassák velünk a tűz közelségét, a lángoló környezetben való helyes
mozgást, és azt hogy a nehézségek ellenére is tudjunk koncentrálni a feladatra.
Először egy párunkat
elvittek és egy nagy hordóból valami átlátszó gél szerű anyagot kellett
merőkanállal nejlon zacskókba kiszedni, majd azokat az akadályokra felkötözni
és kiszurkálni, hogy azokon folyjon lefelé, még külön ecsettel is jó sokat
szétkenettek velünk.
Ekkor tudtuk meg
hogy ez az anyag a napalm, melynek az volt a tulajdonsága, hogy ha azt
meggyújtották, akkor csak úgy lehetett eloltani, ha az oxigént teljesen
elzárták előle, tehát ott, abban a közegben, vagy homokkal teljesen
beborítottuk, vagy egy vastag pokróccal lefedtük. Az akadály pályán kívül
gyakoroltatták velünk a lángoló harci járműből történő menekülést annak
oltását, a lövészárok és egy bábún a képzeletbeli társunk belobban ruhájának
oltását.
Mivel nem vagyok egy
piromániás gyerek mondanom sem kell egy zabszem sem fért volna a seggembe.
Eljött a pillanat
felgyújtották, a pályát. Először az egyik tisztes bemutató jelleggel végig ment
azon, majd következtünk mi. Egymás mögé felsorakoztunk, voltak akik egyre
hátrább soroltak be, hát féltek na. Gyorsan elfogytak előttem a katonák, én
következtem. Ahogy mutatták felhajtottam a begombolt mikádóm nyakát, majd lesz
ami lesz, neki iramodtam. Igazából csak egy kicsit éreztem meleget, inkább az
zavart hogy nem nagyon láttam a füsttől, hogy hová lépek, hová teszem le a
kezem. Sikeresen átmásztam az utolsó akadályon ami egy égő házfalon lévő ablak
volt. Na mondom átestem az igaz tűzkeresztségen, de sajna hamar örömködtem.. Az
egészet meg kellett ismételni, de most gázálarcban. Mi az nekem hisz imádtam ha
a cuccos a fejemen volt, így felkaptam és gyerünk. Most már nem csak a füsttől,
de a belülről bepárásodott üvegen sem láttam semmit. Igazából azt lestem és
arra figyeltem, hogy mindig a lángfolyosó közepén haladjak. Sikerült ezt az
akadályt is leküzdeni a többi tűzoltási gyakorlat már csak játék volt.
Szerencsére ezen a
napon senki nem sérült meg és ez volt a lényeg.
Délután érkeztünk
vissza a fárasztó gyakorlatból, de hogy egy kicsit felébredjünk nagytakarítást
rendeltek el, ami egyenlő volt egy orbitális szívással. Az alegység ügyeletes
azzal kezdte, hogy több kiló ultrát szórt szét a folyosón, majd lekapta a falra
felszerelt tűzoltó slagot, azt kinyitva elárasztotta a folyosót vízzel. Térdig
jártunk a habban és bokáig a vízben. Az öregek és a gumik marhára élvezték a
dolgok, mi már annyira nem. Órákba telt, mire egyáltalán a vizet felszedtük, de
ez után jött az ajándék. A rendszeresített hadtápkészlet – zsebben hordható
kanál, villa, kés, konzerv és sörnyitó –
késével a folyosó 20×20 cm nagyságú mozaik köveinek fugái közül kellett
a koszt kikaparni. Páran a lépcsőfeljáró cirádás korlátját fényezték ki a
fogkeféjükkel. Aznap kaptunk rendesen tüzet, vizet Este nem kellett altatót
kérnünk, hamar csend lett a körletben.
Azért voltak jó és szép napjaink is. Gyakran lemehettünk a körlet mögött lévő sportpályára és ott hatalmas focimeccsek közepette vezettük le a gőzt és ha még volt akkor a felesleges energiát is. Néha piknikeztünk egyet, ami abból állt, hogy a vacsorára kapott szalonnát nyársra húzva az épület mögötti füves területen megsütöttük.
Ha jobb idő volt egy
párszor a századparancsnok vezetésével platós Csepel teherautóval elvittek
minket a Gyöngyösi strandra.
Persze rengeteg jó
csaj volt és az sem érdekelt minket, hogy még ott is alakzatban vonultunk, hogy
a bokrok között kellett átöltözni, és még az sem amikor közös bemelegítő tornát
vezényelt az őrnagy, de a kincstári egyen fürdőfecske borzasztó ciki volt.
A bennfentes kis
verebek elcsipogták, hogy a századparancsnok a későbbiekben rajparancsnokot
akar belőlem faragni és ehhez az első lépés az volt, hogy egy hónap időtartamra
aggregátor és légkalapács kezelő tanfolyamra elvezényeltek Szolnokra.
Másnap reggeli után ezred sorakozót rendeltek el az alakuló
téren. A szolgálatot ellátók és a betegeken kívül mindenki ott volt, tőlünk
jobbra sorakoztak fel a tisztek.
Az ezredparancsnok ismertette az előző napon történt
rendkívüli eseményt, azt hogy egy sorkatonának a gyűrűje miatt leszakadt az
ujja. Mikrofon nélkül is félelmetes dörgő hanggal mondta el a vonatkozó
szabályokat, majd a legnagyobb meglepetésünkre, az összes tisztet ott előttünk
maga elé rendelte. Azok, a parancsnok előtt felsorakoztak, majd parancsra
minkét karjukat előre nyújtva ujjaikat szétnyitva meg kellett mutatni, hogy van
e a kezükön gyűrű. Hát a legnagyobb megdöbbenésünkre szinte minden második
tiszt kenéz ott volt az ékszer. Ott kellett leszedniük és zsebre tenniük.
Már-már sajnáltam is a tiszteket, akiknek elég megalázó lehetett, hogy a
sorálomlány előtt kapták le őket a tíz körmükről. Volt ám ujjrángatás és
nyálazás, de mindeni leküzdötte az ujjáról a gyűrűt.
Folyamatos volt a
kiképzésünk. Egyik délelőtt gyalog kivittek minket a laktanya mögötti mezőre,
ahol különböző robbanó anyagokat és robbantási technikákat ismertünk meg.
Robbantottunk C–4-s Plasztikot, valamint TNT.-t. Nem is gondoltuk, hogy pár
gramm robbanó anyag, mekkora károk okozására képes, ha azt megfelelő helyre
teszik és megfelelően le van fojtva.
Én egy 10 dkg-s TNT-t robbantottam fel. Maga az anyag
hasonlított a nagymamáink által használt mosószappanra. A robbanóanyag középen
volt egy kicsi luk fúrva, abba kellett a gyújtózsírorral felszerelt gyutacsot
bele helyezni, majd a kanóc végét meg kellett gyújtani. Ezt követően a cuccost
a földre letetették velem, hátra arc három lépést előre lépj, harchoz, fejet
földre leszorítani, szánkat kitátani és várni mikor jön a nagy bumm. Persze
marha nagyokat léptem, hogy minél távolabb legyek a robbanás epicentrumtól, de
így is piszok nagyot szólt. Zsenge kis testecském pár centire el is emelkedett
a földtől, a fejemre és hátamra apró föld és kődarabok hullottak.
A II. számú hátsó kapu közelében volt egy kis külön álló,
két pici ablakkal ellátott épület, az volt a gázkamra. Már maga a megnevezés is
igen rossz érzéseket keltett bennünk és természetesen féltünk, hogy mi lesz ha
oda be kell majd mennünk. Elérkezett az a nap is amikor elgázosítottak minket.
Az épület előtt oktatási négyszögbe felálltunk, ahol a
kiképzőnk megtartotta az eligazítást. Korábban rengetegszer elgyakoroltatták
velünk, hogy gázriadó esetén mit kell tennünk. Riadó elrendelése után, venni
kellett egy nagy levegőt, ki kellett venni az oldalunkon logó ún. szimat
szatyorból a gumi álarcot, azt fel kellett húzni a fejünkre, csatlakozó
szelepről eltávolítani a kis gumi lapot, kivenni a táskából a fém szűrő
szelencét, aminek vége menetes volt és azt csatlakoztatni kellett az álarchoz,
majd kifújni a levegőt, és utána szépen lassan egyenletesen lélegezni. Na az
egyenletes légzés persze csak akkor ment, ha álltunk, de amikor ebben kellett
futni, harcászkodoni, vagy lövészteknőt ásni az inkább halálhörgéshez
hasonlított.
Az épület előtt ismét elgyakoroltatták velünk a
mozdulatokat, közben oda érkezett a katonai mentő kocsi teljes állományával, na
ettől kezdve volt csak pánik hangulat.
Kinyitották az ajtót, egyszerre 10 embert libasorba
betereltek, ott körbe kellett állnunk. A kör közepére belépett a kiképzőnk,
elmondta, hogy a szemünkhöz ne nyúljunk, azt ne dörzsöljük engedjük nyugodtan
hogy folyjon a könnyünk.
Elővett egy fiolát, annak tetejét letörte, majd az
ismeretlen folyadékot a kezében lévő kendőbe öntötte, majd utána a kicsi
kamrában körbe-körbe járva azt rázogatta. Pici szúrós szagot lehetett érezni,
amikor jött a parancs „ Gázriadó”.
A tanultak szerint felvettük a védőeszközt és azon keresztül
nem lehetett érezni semmit a levegőben. Utasítottak minket hogy induljunk el és
járkáljunk körbe-körbe, majd levetették velünk a gázálarcot. Na ekkor aztán
éreztük csak igazán a gáz jellegzetes szúrós szagát. Az összes nyálkahártyánk
elkezdett dolgozni, mert a szó szoros értelmében taknyunk nyálunk egybe folyt,
a szemünkből patakzott a könny. Megkönyörültek rajtunk, kinyitották az ajtót,
mi pedig a fény felé menekültünk kifelé egymást majd felöklelve. Kinn a
tisztesek ordítottak velünk, hogy ne nyúljunk a szemünkhöz, vegyünk
egyenletesen mély levegőket. Letöröltük arcunkról, állunkról a nem igazán
gusztusos dolgokat, a könnyeink is elapadtak és szép lassan vissza tértünk az
életbe.
A seregben nem igazán tudtad, hogy másnap mire ébredsz,
minden nap tartogatott valami újat, valami meglepetést. A 70-es évek végén, a vietnami háború tapasztalatai alapján fokozott
igény merült fel a gyújtófegyverek elleni védelemre, így a tűz-akadálypálya
foglalkozások is ekkor épültek be a csapatok felkészítésének rendszerébe. Hogy
fokozzák tovább a tudásunkat és az izgalmainkat elvittek minket a híres és
félelmetes tűzpályára Egerbe.
Ez tulajdonképpen olyan volt mint egy akadálypálya azzal a
különbséggel, hogy körülöttünk minden égett, mindent elborított a láng és a
füst.
A „lángba borult
tereppel” is meg kellett birkóznunk. E feladat lényege, az volt, hogy
megszoktassák velünk a tűz közelségét, a lángoló környezetben való helyes
mozgást, és azt hogy a nehézségek ellenére is tudjunk koncentrálni a feladatra.
Először egy párunkat
elvittek és egy nagy hordóból valami átlátszó gél szerű anyagot kellett
merőkanállal nejlon zacskókba kiszedni, majd azokat az akadályokra felkötözni
és kiszurkálni, hogy azokon folyjon lefelé, még külön ecsettel is jó sokat
szétkenettek velünk.
Ekkor tudtuk meg
hogy ez az anyag a napalm, melynek az volt a tulajdonsága, hogy ha azt
meggyújtották, akkor csak úgy lehetett eloltani, ha az oxigént teljesen
elzárták előle, tehát ott, abban a közegben, vagy homokkal teljesen
beborítottuk, vagy egy vastag pokróccal lefedtük. Az akadály pályán kívül
gyakoroltatták velünk a lángoló harci járműből történő menekülést annak
oltását, a lövészárok és egy bábún a képzeletbeli társunk belobban ruhájának
oltását.
Mivel nem vagyok egy
piromániás gyerek mondanom sem kell egy zabszem sem fért volna a seggembe.
Eljött a pillanat
felgyújtották, a pályát. Először az egyik tisztes bemutató jelleggel végig ment
azon, majd következtünk mi. Egymás mögé felsorakoztunk, voltak akik egyre
hátrább soroltak be, hát féltek na. Gyorsan elfogytak előttem a katonák, én
következtem. Ahogy mutatták felhajtottam a begombolt mikádóm nyakát, majd lesz
ami lesz, neki iramodtam. Igazából csak egy kicsit éreztem meleget, inkább az
zavart hogy nem nagyon láttam a füsttől, hogy hová lépek, hová teszem le a
kezem. Sikeresen átmásztam az utolsó akadályon ami egy égő házfalon lévő ablak
volt. Na mondom átestem az igaz tűzkeresztségen, de sajna hamar örömködtem.. Az
egészet meg kellett ismételni, de most gázálarcban. Mi az nekem hisz imádtam ha
a cuccos a fejemen volt, így felkaptam és gyerünk. Most már nem csak a füsttől,
de a belülről bepárásodott üvegen sem láttam semmit. Igazából azt lestem és
arra figyeltem, hogy mindig a lángfolyosó közepén haladjak. Sikerült ezt az
akadályt is leküzdeni a többi tűzoltási gyakorlat már csak játék volt.
Szerencsére ezen a
napon senki nem sérült meg és ez volt a lényeg.
Délután érkeztünk
vissza a fárasztó gyakorlatból, de hogy egy kicsit felébredjünk nagytakarítást
rendeltek el, ami egyenlő volt egy orbitális szívással. Az alegység ügyeletes
azzal kezdte, hogy több kiló ultrát szórt szét a folyosón, majd lekapta a falra
felszerelt tűzoltó slagot, azt kinyitva elárasztotta a folyosót vízzel. Térdig
jártunk a habban és bokáig a vízben. Az öregek és a gumik marhára élvezték a
dolgok, mi már annyira nem. Órákba telt, mire egyáltalán a vizet felszedtük, de
ez után jött az ajándék. A rendszeresített hadtápkészlet – zsebben hordható
kanál, villa, kés, konzerv és sörnyitó –
késével a folyosó 20×20 cm nagyságú mozaik köveinek fugái közül kellett
a koszt kikaparni. Páran a lépcsőfeljáró cirádás korlátját fényezték ki a
fogkeféjükkel. Aznap kaptunk rendesen tüzet, vizet Este nem kellett altatót
kérnünk, hamar csend lett a körletben.
Azért voltak jó és
szép napjaink is. Gyakran lemehettünk a körlet mögött lévő sportpályára és ott
hatalmas focimeccsek közepette vezettük le a gőzt és ha még volt akkor a
felesleges energiát is. Néha piknikeztünk egyet, ami abból állt, hogy a vacsorára
kapott szalonnát nyársra húzva az épület mögötti füves területen megsütöttük.
Ha jobb idő volt egy
párszor a századparancsnok vezetésével platós Csepel teherautóval elvittek
minket a Gyöngyösi strandra.
Persze rengeteg jó
csaj volt és az sem érdekelt minket, hogy még ott is alakzatban vonultunk, hogy
a bokrok között kellett átöltözni, és még az sem amikor közös bemelegítő tornát
vezényelt az őrnagy, de a kincstári egyen fürdőfecske borzasztó ciki volt.
A bennfentes kis
verebek elcsipogták, hogy a századparancsnok a későbbiekben rajparancsnokot
akar belőlem faragni és ehhez az első lépés az volt, hogy egy hónap időtartamra
aggregátor és légkalapács kezelő tanfolyamra elvezényeltek Szolnokra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése