Ha "öreg" leszek, jó leszek..

Versényi Miklós írása

Előző év októberében, amikor én távol voltam kiképzésen, az öregek leszereltek és jöttek helyettük a kopaszok. Még Abasáron megfogadtam, hogy ha öreg leszek, biztos, hogy nem fogok állat módjára bánni az újoncokkal, nem fogom megalázni őket, ember akarok maradni.

Rendes srácok voltak, tették a dolgukat, nem kellett noszogatni őket. A kötelező kiképzési feladatok végrehajtását keményen megköveteltük, de egyébként feleslegesen nem ugráltattuk őket.

Volt köztük egy magas vékony gyerek, hatalmas lábakkal. Bevonulása után hetekig csak tornacipőben volt, mert nem volt olyan méretű surranó ami jó lett volna a lábára, ezért külön csináltattak neki lábbelit.

Hihetetlen mennyiségű ételt tudott betermelni, és mindig éhes volt, de olyan szinten, hogy néha elsírta magát, mint egy kisgyerek.

Orvosi javaslatra, neki mindenből dupla adagot adtak, amiért ő nagyon hálás volt.

Egyébként az alakulat szakácsai nagyon finomakat főztek és ott természetes volt, hogy a pultból kikiabáltak, hogy kér e még valaki repetát

Az állomány ezt értékelte is. Egy alkalommal a srácok délután felrakták a vacsorát, ami sárgaborsó főzelék – stokeráj – és fasírt lett volna. Míg főtt a kaja átlógtak az orosz laktanya kantinjába, ahol lehetett szeszt is kapni. A baráti látogatás olyan jól sikerült, hogy rendesen beloccsantottak és mire visszaérkeztek a fasírtból aktív szén lett a főzelék meg rendesen lekozmált. Borzasztó szagok terjengtek a laktanyában. Pillanatok alatt híre ment a dolognak és főleg annak, hogy ha csak egy katona is panaszkodik, vagy nem eszi meg a kaját, akkor megfenyítik a srácokat. Lementünk a vacsorára és legnagyobb meglepetésünkre ott volt, a zászlóalj parancsnok, a század parancsnokok, politikai tiszt akik járkáltak az asztalok között és figyeltek minket, ki milyen képet vág, ki káromkodik esetleg a minőség miatt. Nagyon összetartó csapat voltunk, mindenki mosolyogva két pofára tömte be az ehetetlen moslékot. A tisztek megkérdeztek minket, hogy meg vagyunk e elégedve az étellel, mindenki szuper latívúszókat zengett róla.

Nekem már a szememen jött ki de gyűrtem befelé rendesen, sőt, még egy páran repetát is kértünk. Senki egy rossz szót, vagy grimaszt nem ejtett, még azok is megették a kaját, akik amúgy nem szerették azt.

Egy másik alkalommal hideg vacsorát kaptunk a mindenki által utált, ehetetlen hurka konzervet. Ilyenkor a kaját a létszámnak megfelelően századonként egy nagy fém dobozba tették, hozzá kenyér, amit már kora délutántól fel lehetett venni.

A kaja kiosztását követően a dobozokat vissza kellett vinni a konyhára.

Az történt, hogy bár nem beszéltünk össze, de senki nem vette át a kaját, azt dobozostól vissza vitték a konyhára. Ott a konyha ügyeletes tiszt ezt észlelte és azonnal jelentést tett az ÜTI.-nek. Azt gondolták, hogy ez egy szervezett zendülés és azonnal össze hívták a vezérkart, valamint a századoktól lerendeltük a KISZ. titkárokat is. A megbeszélésen így én is részt vettem. Ment a tanácskozás, hogy most mi legyen, hisz az nem lehet, hogy a katonák tüntetőleg nem esznek és hogy ez már szinte lázadásnak tűnik. Kértem engedélyt jelenteni, majd elmondtam, hogy ez az étel ebben a formában szinte ehetetlen és javasoltam, hogy egy kicsit megfűszerezve, feljavítva melegen főtt krumplival esetleg kis párolt káposztával tálalják, akkor nagy sikere lesz. A zászlóalj parancsnok hozatott a konyháról egy konzervet, felbontotta, bele szagolt, majd megízlelte és mosolyogva mondta, „ nem csodálom, hogy ezt nem eszik meg a katonák, mert ez tényleg szar „. Mindenki megkönnyebbült, hogy nem lesz itt semmi vizsgálat, nem kell felfelé a hadosztály-parancsnokságnak jelenteni. Utasította a konyhás tisztet, hogy az általam javasoltak szerint készítsék el a vacsorát.

Egy óra múlva az étteremben a jelen lévő tisztekkel együtt az állomány nagyon jó ízűen elfogyasztotta a házi ízesítésű hurkát.

Sokszor volt, hogy sima tejföl volt a vacsora, na de az élelmes katona, abból is pompás kaját tudott varázsolni. Hagymát vágtunk bele, egy kis só, piros arany, összekeverni és már mehetett is befelé.

Egy hétre a szomszéd orosz laktanyából átküldtek egy kiskatonát egy toló lapos géppel, hogy a mi telephelyünkön végezzen földmunkát. Az első nap ez a szerencsétlen felült a gépre és megállás nélkül dolgozott. Mi ugye szinte az egész délelőttöt a dohányzó helyen ülve, beszélgetve töltöttük. Megsajnáltam csorikámat és intettem, hogy jöjjön oda. Félve jött oda hozzánk, és amikor meglátta, hogy két csillagom van, vigyázzba állt és valamit oroszul gajdolt nekem, gondolom lejelentkezett.

Megkínáltuk cigivel, aminek nagyon örült, rágyújtott, de folyton idegesen félve nézelődött figyelte, hogy honnan jöhet tiszt.

Mi nyugtattuk, hogy ide nem jön senki, szívja csak nyugodtan a bagót. Vigyorogva bólogattunk egymásra, de még akkor is szívta a cigit, amikor már a csikk szinte ráégett a körmére.

Délben is mi szóltunk, hogy jöjjön velünk ebédelni, a kézzel történő mutogatást megértette és jött nagy boldogan. Amikor mi elmentünk kezet mosni, ő csak furcsán nézett ránk.

Zöldségleves benne egy kis tarhonyával, utána meg a nem igazán népszerű húsos tészta volt a menü.

Csak néztük, amikor a kis orosz a leveshez két pofára ette a kenyeret, mint később megtudtuk, még soha nem látott és nem evett fehér kenyeret. A szakácsok jól megpakolták a tányérját tésztával, és a srác ahhoz is nyomta be a kenyeret. Olyan jóízűen evett hogy a két szakács a pult ablakába könyökölve mosolyogva nézte. Mikor megette a tésztát, a szakácsok oda intettét és még egy nagy tányérral kapott, hát attól majd kiugrotta bőréből olyan boldog volt.

Egy hétig volt nálunk és legalább öt kilót hízott.

Én egyszer ettem az orosz laktanyában, amikor valami közös sportesemény után őt láttak minket vendégül. Hagyma leves, ami egy fehér színű nyúlós valami volt, majd egy piros színű főzelék – féle – szerintem cékla –  pár szem hússal. A kenyerük tégla alakú, kemény fekete és savanyú volt.

Szerencsétlenek borzasztó körülmények között voltak. Nem volt jó a fürdőjük kazánja így nem tudtak meleg vízben mosakodni. Két alkalommal húsvétkor és karácsonykor jöttek át a mi laktanyánkba és a gyengélkedő alatti fürdőben mosakodtak meg tisztességesen. Egész nap jöttek századonként és valami borzasztó szagú tetűirtós szappannal csutakolták le magukat.

Sokszor még este tíz után is hallani lehetett, hogy még az udvaron meneteltetik a katonákat. Hetente vasárnap délelőtt teljes felszerelésben, nagy nehéz csizmákban, alakzatban futottak az országúton Besenyszögre, majd vissza. A betegeknek annyi könnyítés volt, hogy ők tornacipőben voltak. A tisztek kerékpáron menve hajtották a szerencsétleneket.

Az oroszok valóban úgy viselkedtek, mintha háborús körülmények között lennének. A külső Tisza parti bázis őrzésekor sokszor hallottunk a közeli orosz bázisról éjszakánként géppisztolysorozatokat, állítólag éjjel mindenre, ami mozgott lőttek.

Egyik alkalommal alegység ügyeletes voltam és a mi századunk volt külső őrségben, így nekem kellett intézkednem az étel kiszállításáról. Vacsorát egy első időszakos katonával küldtem ki, aki elmondta, hogy biztos oda fog találni, bár még csak nappal ment oda. Elmondtam, neki az utat, külön felhívtam a figyelmét, hogy ha felért a gátra, akkor menjen egyenesen tovább a fények felé.

Az utat kényelmes sétával kb. fél óra meg lehetett tenni. Egy óra elteltével telefonáltak az őrségtől, hogy mi van, mert nem érkezett meg a kaja. Na rendesen a frász jött rám, mi történhetett a kiskatonával.

Végre megérkezett a fiú és remegett, sápadt volt nagyon ki volt borulva. Kérdeztem, hogy mi történt, mire elmesélte, hogy eltévedt és nem a magyar bázis felé, hanem az oroszokhoz ment. Ahogy kb. 50 m-re megközelítette a kaput, hirtelen óriási reflektor vakította el, hallotta az orosz katona felszólítását és azt is hogy a géppisztolyát csőre rántotta. Azonnal megállt, mozdulni sem mert.

Egy tatár szemű muszka rohant hozzá, előre szegezett fegyverrel, melynek a végén egy szurony volt és teljesen transzba esve a hegyes fegyverrel bökdösve, oroszul kiabált. Egy tiszt sietett oda és az őr csak akkor hagyta abba a döfködést, amikor az többször ráordított. A mi fiunk nagyon be volt rezelve, és magyarázta, hogy ennivalót vinne a társainak. Még szerencse, hogy a tiszt értett valamit magyarul, így végül Ő igazította útjára.

Az ilyen tatár származásúakra haragudtam, mert egy alkalommal, amikor mentünk le a Tiszára, több ruszki kiskatona, szenet lapátolt a hátsó kapunál. Az egyik vágott szemű oda jött és cigarettát kért tőlem. Persze készségesen elő vettem a csomag symphoniámat és feléje nyújtva kínáltam. Rögtön elkapta és az egész csomagot már tette is zsebre. Magyaráztam, hogy ez így nem oké, mert akkor én mit fogok szívni, erre átadott nekem egy csomag cigit. Csak később tudtam, meg hogy az az un. Mahorka volt, ami úgy nézett ki, hogy, 3 cm cigaretta és 3 cm hosszú keménypapírból készült füstszűrő féleség, amit össze kellett nyomni.

Na, egyet elszívtam és úgy mellbe vágott, hogy a tüdőm majd kiköptem.

Rendszeresen az oroszok kapuja előtt mentünk el és mindig köszöntöttük egymást a kapussal. Persze mosolyogva mindig volt egy pár jó szavunk hozzájuk, mint pl.” hány olimpiád van még hátra, vagy annyi napod van még, mint barna medvének az erdőben, és a kedvencünk a száradjon le a tököd „Ők meg ilyenkor csak kedélyesen mosolyogtak és bólogattak. Mi meg jókat röhögtünk.

Na, egy alkalommal elsütöttem a száradjon kezdetűt, mire az orosz tiszta magyarsággal válaszolt, „száradjon le a tied.”

Rendesen meglepődtünk és megálltunk vele beszélgetni. Elmondta, hogy Ő magyar gyerek és Ungváron lakik.

Sok érdekes dolgot tudtunk meg tőle az ottani katonai életről. Elmesélte, hogy otthon náluk négy év a sorkatonai szolgálat, külföldön csak három és részükre megtiszteltetés, ha idegenben szolgálhatnak. Beszélt arról hogy náluk szokás a testi fenyítés is, úgy a tisztek, mint az öreg katonák részéről, tehát bármikor megverhették az újoncokat. Minden öreg katonának volt egy saját alsó ágyas kopasza, akivel kimosatta a ruháját, zokniját, kipucoltatta a csizmáját. Havonta 20 Ft. zsoldot kaptak, aminek a felét az öregeknek le kellett adni, a maradék kis pénzből a kantinban savanyú cukrot és frutit vehettek, viszont havi cigi ellátmány járt nekik. Próbáltam elkunyerálni tőle a nagyon szép dísztőrt, amit egyébként szolgálatban szuronyként a géppisztoly végére csatolták fel. Mondta, hogy ad egy sapkányi lőszert, de a tőrt nem adhatja oda, mert ha az hiányzik, mehet a fogdába. Náluk a fogda egy ásott gödör  – a kacer -volt, amiben nem tudott felegyenesedni, ha lefeküdt a lábát nem tudta kinyújtani, enni csak kenyeret és vizet kaptak, és csak maguk alá tudták a kis és nagydolgukat elvégezni.

A ruszkik nagyon rá voltak izgulva a kitüntetésekre, ők minden áron a rajtunk lévő érmeket akarták elkunyerálni. Mesélték, hogy minél több kitüntetés, kitűző és érem díszíti a mellüket, otthon annál nagyobb hősnek számít és a csajok előtt ezzel nagyon menők lesznek.

Bele gondoltam, hogy nekünk milyen arany életünk is van.

Az orosz kapusok egyébként nagyon rendesek voltak. Az orosz tiszti kantiban lehetett alkoholt kapni, nagyon olcsó volt az eredeti pezsgő. Többször jártunk át hozzájuk mi sorkatonák, de a tisztjeink is.

Ha mi voltunk benn piálni és vétellenül jött egy magyar tiszt, akkor a kapus közölte, hogy a kantin zárva van. Ha mi mentünk és a tisztek piáltak, akkor elmagyarázták kézzel-lábbal, hogy ne menjünk be, mert ott magyar tisztek vannak.

Ránk katonákra, mindig lehetett számítani ha segítségre volt szükség.

Egyik hajnalban Zentai keltett, hogy öltözzek, mert menni kell sürgősen a kórházba, mert egy idő bácsit fognak műteni és sok vér kell neki. Ötünket ébresztettek az alakulatból, mert nekünk volt olyan vércsoportunk amire szükség volt. A kórházba egy nagyon kedves nővérke várt minket, meg kellett ennünk egy kiflit egy csésze teával, mert éhgyomorra nem vehették le a vérünket.

Én kerültem sorra, egy külön szobába vittek és kérdezték, hogy mennyit vehetnek le tőlem. Mivel én nem tudtam, hogy mennyit lehet, azt válaszoltam amennyit kell. Mondták, hogy jó erős nagydarab srác vagyok bírni fogom, le is kaptak fél liter.

Miután végeztünk, levittek minket egy alagsori szobába, ahol már meg volt terítve. Valóban terülj terülj asztalka volt. Rengeteg főtt debreceni, mustárral, tea, kakaó, csoki, konzervek, és a lényeg egy láda sör.

Na nekünk se kellett több, bevertünk mindent, még hozattuk sört mert az hamar elfogyott. Délelőtt 10.00 órakor finoman kidobtak minket, mert már pikáns katona dalokat nyomtunk és a nővérkékkel táncolni szerettünk volna.

Fájó szívvel de távoztunk, de még bementünk egy kocsmába, hogy a nagy ijedségre legurítsunk egy pár korsó sört.

Délután fél részegen Zentai kivitt minket a helyi MÉH. telepre ahol a sok vas között leadott szerszámokat  – fogókat, csavarhúzókat, csőkulcsokat, svéd fogókat stb. – kellett ki kukáznunk, mert azokat a laktanyában leadta és helyükbe vadi ujjakat vett fel és vitte haza.

Máskor a városi pékségtől kértek segítséget, mert szombat vasárnap az éjszakai műszakban nem volt dolgozójuk akik a kész kenyereket a kiszállítás előtt kosárba pakolták volna, és így Szolnok és a környező községek ellátása beszélybe került.

Három társammal együtt mind a két napra jelentkeztem. A feladat első hallásra nem volt nehéz, a kemencéből kivett, friss forró két kilós kenyereket kellett műanyag kosarakba pakolni.

Megérkeztünk, isteni illatok voltak, rögtön bekajáltunk a meleg kenyérből, amitől persze egész éjjel fájt a hasunk.

Megkezdtük a munkát, szinte meg sem álltunk, mert rengeteg kenyeret sütöttek, de nyomtuk becsülettel, mert a haza ezt kívánta meg tüllünk, na meg persze éjszakánként 500.-Ft-t kaptunk.

Két nap után holt fáradtak voltunk és a kezünket napokig csak nagy fájdalommal tudtuk mozgatni, ökölbe zárni, mert egyszerűen azok a sok forró kenyértől megégtek.