Sorozás

Versényi Miklós írása!

Az újonc katonától kérdezi az őrmester:

- Na fiam, milyen volt az első napja?

Mire az újonc:

- Uram, nem emlékszem rá! Akkor még egészen kicsi csecsemő voltam

Még most is hallom édesapám szavait, „ majd a katonaságnál legalább embert faragnak belőled „. Gondolom sok fiú hallotta ezt a mondatot a szüleitől. Érdekes kettős érzés volt bennem, vártam is hogy katona legyek, de ugyan akkor féltem is.

1972 írtunk és negyedik éve koptattam a tanáraim idegeit és a gimi padjait, amikor értesítést kaptam sorozásról. Több velem egykorú sráccal Mezőcsátra kellett mennünk vonattal a sorozó bizottság elé. Már az sem nagyon tetszett hogy rendőri kísérőket kaptunk, amit a mai napig sem értek.

Lehajtott fejjel, mint egy birkanyáj vonultunk vagy százan végig Mezőcsáton a vasútállomástól a Kultúrházig, ahol betereltek minket egy nagy terembe. Ebből a helységből egy hatalmas kétszárnyú ajtón lehetett egy másik terembe jutni, ahol a bizottság várakozott. Az ajtó előtt bordó anyagból készült paraván volt, ott kellett azoknak várakozni akiket szólítottak.

Hosszú unalmas órák teltek el, mire szólítottak negyed magammal. A paraván mögé érve kaptuk a parancsot, csupaszra levetkőzni és várni, míg szólítanak. Előttem hívták be Takács Józsit „ Totyi” osztálytársamat, aki pár nappal előtte otthon megkísérelte a haját barnára festeni. Olyan jól sikerült, hogy melír sem kellett bele, mert a világos vörösben csodálatosan mutattak a lila csíkok.

Ahogy belépett, már hallottuk is a fantasztikus látvány fogadtatását. „ Mi maga, buzi? Egy hímringyó, hogy néz ki „

Gondolom Totyi megpróbált valami értelmeset mondani, de már jött is a dörgedelem, „ ne pofázzon, ne magyarázza meg, maga a Varsói Szerződés szégyene.”

Kinn ezt hallva a maradék bátorságom is elszállt és a férfiasságom látható büszkesége mint a csiga behúzódott a házába. Totyi kilépett arcán furcsa kínos vigyorral, de meg sem tudtam kérdezni, hogy mi volt, már szólítottak is.

Mint egy megszeppent kisegér léptem be a hatalmas ajtón, ahol a terem másik végében egy magas pulpituson vörös selyem drapériával letakart asztalok mögött ült a bizottság. Volt abban, rendőr, katona, munkásőr, orvos, párt és KISZ. titkár. Szúrós szemekkel vizslattak, míg eléjük nem értem, majd, ott csupaszon állva különböző kérdésekre kellett válaszolni.

A megaláztatás azzal folytatódott, hogy az orvos leereszkedett hozzám, körbe kellett forogni előtte, ezután le kellett hajolni, benézett a füstösbe, majd a kezében lévő vékony pálcával alulról felemelte a pisztolyomat és velősen summázta, hogy minden rendben van, mind két heregolyszi a helyén van.

Megnyugodtam, na legalább ez rendben van.

Röviddel ezután valamennyiünket libasorba állítottak és egymás után letolt nadrággal mentünk a doki elé, aki mint a gép tűcsere nélkül a legvastagabb tűvel belénk vágta az injekciót, ami valami szuper titkos koktél volt.

Jó anyag lehetett, mert a vasútállomásra mint egy vert sereg mindenki sántítva ment. Én még hetekig bicegtem és borogattam a popsimat. Bele gondoltam, ha a sorozás ilyen volt, mi vár rám a bevonuláskor.