Ismét Szolnokon..

Versényi Miklós írása

Külön jó eső érzés volt, hogy mindenki szeretettel, örömmel fogadott, nem csak közvetlenül a századnál, de a tisztek, más századbeli katonák és hát persze a szakácsok, akikkel különösen jó kapcsolatot alakítottam ki a korábban eltöltött egy hónap alatt, hisz én be tudtam nekik csempészni a pálinkát, Ők meg isteni kajákat csináltak a lopott halból. Hamar bele illeszkedtem a század életébe, nem volt gond, hogy bár még kopasznak minősültem, de már tisztes voltam. Pár nap elteltével, mivel nagyon hiányoltam Zentai főnököt, megtudtam, hogy 3 hét tiszti fogdát kapott, mert piásan a laktanya és a Tisza parti külső bázis között elhagyta a szolgálati pisztolyát, tele tárral. Este beriadóztatták a teljes zászlóaljt, a vélt helyszínre aggregátorokat vittek ki, azok által termelt árammal hatalmas reflektorok világítása mellett kutató láncba állva vizsgálták át a területet és szerencsére meg is lett hamar a lőfegyver.

Vártam, mikor fog vissza jönni, de sajna még a fogda után két hét betegszabira is elment.

Minden kiképzési ciklus, így tehát az első nyolc hónap elteltével a parancsnokok, a kiképzők véleményét kikérve egyenként értékelték a katonák teljesítményét, közösségi munkáját, hozzáállását, fegyelmi helyzetét. Esetemben hoztam magammal az Abasári és Ercsi parancsnokaim véleményét, jellemzését is, amit figyelembe is vettek.

Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy felterjesztettek az egyszeres kiváló katona címre, amit később meg is kaptam.

Teltek szépen a napok szinte repült az idő. Végre ismét szolgálatba lépett Zentaink is. Mikor találkoztunk, természetesen ahogy elő van írva szabályosan lejelentkeztem nála, majd megölelt és közölte, hogy „ már nagyon vártunk bazdmeg Hilda „Jót röhögtünk , és tényleg jól esett, hogy láthatóan örült, hogy ott folytatom a szolgálatomat.

Szemmel láthatóan kicsit fogyott és elég nyúzott volt, megviselte szegényt a fogda. Kérdeztem, hogy érzi magát, mire röviden válaszolta, „hogy érezhetem magam, amikor képzeld el Hilda másfél hónapja nem ittam alkoholt csak tejet, hát nem vagyok én borjú, még a végén ki fogok száradni”.

Nem sokáig tartotta magát, mert pár nap elteltével amikor mentünk Budapestre a Hárosi honvédségi telepre két saját BMK 130- hajóért az oda vezető úton szinte minden kocsmába meg kellett álljunk, mert nagyon szomjas volt. Mire megérkeztünk a telepre, már vissza nyerte a feje a régi piros, lilás szint.

Ebben a Lágymányoson lévő hatalmas katonai raktárban, az oroszoktól leselejtezett és a magyar honvédségnek további használatra átadott műszaki technikákat, gépeket tárolták. Kiválasztottunk két még aránylag jó állapotban lévő hajtót és boldogan mentünk haza. Otthon a műhelyben a szerelők átnézték, majd a telephelyre vittük, ahol szépen műszerolajjal kívül belül át kellett kenni, és ettől csodálatosan ragyogott.

Mivel, már december volt, a technikákkal nem mehettünk vízre, így azokat téliesítettük, napjainkat hol a telephelyen a hajóban ülve beszélgetve, hol a raktárban pakolgatva, töltöttük.

Néha egy egy őrszolgálatot is adtam de az ott is lazább volt. Kevesebb őrhely, kisebb létszámú őrség. Kapus szolgálatba szerencsére ritkán kellett menni, mert az egy bővérű magyar bakának egy kínzással is felért, főleg azoknak akik ritkábban mehettek haza.

A szovjet laktanya a miénkkel átellenben volt, csak a Besenyszögre vezető út választotta el a két haderőt. A mi kapunkkal pontosan szemben egy négyemeletes bérház volt, ahol a ruszki tisztek és családjaik laktak. A fiatal, nagyon szép és csinos katona feleségek, tudták és látták, hogy a kapun szolgálatot teljesítők és a körletek ablakaiból a kiéhezett magyar bakák esténként lesik őket.

Na volt is szinte minden esete mozizás, mert a nők, fürdés után máshol nem is tudtak megtörölközni, vagy fésülködni csupaszon csak az ablakban. Persze  „ mellesleg „szép telt idomaikat – némelyikkel szántani lehetett volna – erősen domborítva egy egy kacér mosoly kíséretében illegették billegették rendesen. Mi gyorsan vételeztünk egy távcsövet, amit egymás kezéből kikapkodva mustráltuk a csajokat.

Na éjszakánként a körletben nem a fülemülék, hanem a fitymák csattogását lehetett hallani.

Gyakran kaptunk kimaradási engedélyt éjfélig. Ilyenkor bementünk a városba, vagy színházba, vagy egy moziba, de természetesen a kocsmákat is szemre vételeztünk. A színház közelében volt a tiszti klub, ahová mi kiskatonák is bemehettünk. Nagyon hangulatos étterme volt ahol olcsón finom kajákat lehetett enni, a presszó részben kellemes zene szólt.

Közeledtünk az év végéhez. Szolnokon az volt a szokás, hogy karácsonykor a nős, családos katonák mehettek haza, hogy szeretteikkel töltsék az ünnepeket, szilveszterkor pedig a nőtlenek húztak haza bulizni.

Karácsonykor az étteremben volt egy nagy fenyőfa felállítva és feldíszítve, hogy valami emlékeztesse a katonát az ünnepre. Ilyenkor mindig nagyon finomakat főztek, reggeli, főtt debreceni, ebéd húsleves, rántott húsi, míg vacsorára rántott halat és bejglit kaptunk.

Mivel én 1977 decemberében még nőtlen voltam, így dec. 24-én őrszolgálatban voltam, ami talán a legrosszabb és a leghosszabbnak tűnő volt.

A lőszerraktárnál lévő őrhelyre osztottak be, ami nem torony volt, hanem csak egy zöldre festett ajtó nélküli bódé, ahová csak beállni lehetett, se szék, se fűtés semmi. Szép fehér volt az ünnep, mert előző napokban vagy 15 cm-s hó esett ami meg is maradt, mert nagyon hideg volt, éjszakánként −20 fokra süllyedt a hőmérséklet.

Hogy ne fázzon szolgálatban az őr, itt és a külső Tisza parti őrségben rendszeresítve volt az őr bunda és a botos csizma.

Az őrbunda egy hatalmas vastag nehéz földig érő elől szíjjakkal össze húzható birkaszőrrel bélelt nagy galléros kabát, mely 20 kg-t nyomott  A botost pedig úgy kell elképzelni, mint ha egy óriás lábára készítettek volna csizmát. Surranóstól együtt lehetett ebbe bele dugni a lábunkat, mely felért a térdig, elől szintén szíjjal lehetett rögzíteni. Na mikor ezt felvettük, erre még kívülre jött egyik oldalra a szimatszatyor, a másikra a tártáska, hátra a géppisztoly, fejünkre a lehajtott fülű usánka szerű szőrme sapka, még a jeti is tisztelgett volna. Az egész nehéz és merev volt, ebben ha lelőttek volna akkor össze se tudtam volna esni. Ebben járőrözni szinte lehetetlen volt, inkább csak csoszogni. Olyan meleg volt, hogy teljesen beizzadtunk alatta.

Az őrhelytől, kb. 200 m-re lakóházak voltak, melyek ablakaiból a karácsonyfa fényei, és az ünnepi dalok hangjai szűrődtek ki, és a szállingózó hóesés közben, bizony a könnyem is kicsordult amikor a távolban lévő szeretteimre gondoltam.

 Valahogy a téli napok nehezen teltek, szürke nappalok, hosszú  hideg éjszakák, fázós reggeli tornák, amit ha egy mód volt rá akkor a sötétben valahogy mindig elsunnyogtunk. Ha viszont lejöttek ellenőrizni, akkor keményen futottunk, gimnasztikáztunk és a hóban, latyakban úgy csináltunk fekvőtámaszt, hogy a két kezünkkel társunk surranójának orrára támaszkodtunk.

Lassan eljött a február és folytatódtak a kiképzések és mivel ezek a Szolnoki alakulatnál  más ütemben folytak, itt még csak ezután jött a tűzpálya és a gázkamra próbatétel.

Annak ellenére, hogy én ezeken már túl voltam, ugyan úgy végre kellett hajtani, sőt a tűzpályát nekem kellett bemutatnom a társaimnak. Én ezeket a finom kiképzéseket másodszor is megnyertem magamnak.

A srácok a gázkamrától különösen féltek. Volt egy roma srác Józsi, aki különösen be volt szarva, napokig csak azt hajtogatta, hogy Ő ott meg fog fulladni.

Na csorikámmal nagyon kiszúrtam. Mivel tudta, hogy én ezen már átestem, folyton kérdezgette, hogy mi lesz ott benn, mit kell csinálni, és mi fog vele ott történni. Elmondtam neki a kiképzés menetét, de nyomatékosan felhívtam a figyelmét, hogy a gázálarc alján lévő kicsi gumi membránt nehogy levegye, mert akkor meg fog fulladni. Nem tudta, hogy ha azt nem veszi le, akkor nem tudja oda betekerni a szűrőt, viszont levegőt sem fog kapni. Nyugtattam, hogy „ ne foss more béke van, egy a lényeg tudod a gumit ki ne húzd. „

Eljött az elgázosítás napja. Ahogy mentünk a kamra felé, szegény roma gyerek nem megsápadva, egyenesen meg volt szürkülve a félelemtől. Mielőtt bementünk még ott is figyelmeztettem, a többiek is majréztak, de röhögtek is.

Bementünk, körbeálltunk, fiola törés rongyrázás, gázriadó elrendelve. A gyerek mellett álltam, gázmaszkot feltettük, Ő is villám gyorsan, mi kihúztuk a dugót, szűrőt becsavartuk, lélegeztünk. Csávócskám csak állt, dugó a helyén, levegőt egy szálat sem kapott. Először csak a szeme kezdett kiguvadni, majd ahogy próbált levegőt venni, kezdett az arca két oldalt behorpadozni. Persze röhögtünk , de mielőtt tényleg össze esett volna, kikaptam a kezéből a szűrőt, kirántottam a gumi dugót és becsavartam a szelencét, végre kapott levegőt és fújtatott mint egy versenyló. Mikor körbe jártunk a gázban és levetették a maszkot, Ő az istennek nem akarta azt a fejéről levenni, a kiképző tiszt úgy tépte le a fejéről. Röhögtünk, persze csorgott a könnyünk, folyt az orrunk és a nyálunk.

Kinn miután vissza nyerte a színét, még nagy arccal mondta „ látod paraszt gyerek, milyen lácsó csávó vagyok, otthon én leszek a soron a hős.” Szerette mindenki a fiút, ott nem számított, hogy ki milyen származású, amink volt megosztottuk egymással. Ha otthonról bárki kapott csomagot, a hazait bedobtuk a közösbe és együtt fogyasztottuk el, ha kimentünk piálni és valakinek nem volt pénze, nem számított. Józsi mindig mondta, hogy én is csíptem a varjúból, és ha egyszer elmegyek vele a falujában, vajdát csinálnak belőlem és a legszebb rányik között válogathatok.

Március 15-i ünnepségen előléptettek tizedessé, nagyon boldog és büszke voltam. Alig vártam már hogy kipróbáljuk a hajóinkat. Kivittek minket a holt Tiszára ott szépen letettük a gépeket a vízre, majd a horgászok legnagyobb örömére, óriási hullámokat verve köröztünk. Zentai főtörzs beült a kormányhoz és a szokásához híven tele volt mint a déli busz, ment össze vissza.

Finoman mondtam neki, hogy inkább a közepén menjünk és szép lassan. Ő a saját stílusában válaszolt „ Hilda a pofádat súlyba, alapállásba, most megmutatom, hogy csinálja ezt az egy profi.” Ment össze vissza, egyik partról a másikba, néha bele a nádba, több olyan rozoga stéget amit a magas vízállás miatt nem lehetett látni azokra rámenve darabokra zúzott.

A második rombolás után jeleztem, hogy ebből balhé lesz, a válasz a szokásos volt, „kuss ne pofázz, ez hadi veszteség, majd leírják „