A Rákóczi falvai gyakorlat.. és végre leszerelés!

Versényi Miklós írása

1978. augusztus hónapban a zászlóaljunk gyakorlatra 30 napra kitelepült Rákóczifalva magasságába, pontosan a faluval szemben lévő Tisza partra. Itt az első napokban az elhelyezési körletet alakítottuk ki, sátrak felverése, konyha, sorompós kapu, étkezde, mely este TV.-sátor volt, latrinák és zuhanyzókat építettünk.

Ezt követően a technikák vízrétételének helyét kellett kialakítani. Fák, bozótok kivágása, tolólapos gépekkel a part meredekségét megszüntették, szép lapos lankás részt alakítottak ki.

Mikor minden kész volt, akkor jött ki csak az alakulat. A gyakorlat parancsnoka a mi századparancsnokunk Demeter főhadnagy volt.

Nagy 30 férőhelyes sátrakban voltunk elhelyezve, melyekben fűtés nem volt. Minden katonának volt egy gumómatraca és két plédje.

A matracok, minden nap természetesen leeresztettek így azokat lefekvés előtt szájjal fel kellett fújni, hogy a tüdőnk is edződjön. Egyébként itt tanultam meg azt is hogy alváshoz nem szabad kő keményre felfújni a matracot, mert abból nagyon kényelmetlen alvás  lesz. Érdekes módon a megszokottól eltérően az az augusztus igen hűvös volt, főleg éjszaka. Annyira fáztunk, hogy kénytelenek voltunk gyakorlóban aludni és a fejünket is betakartuk, hogy be tudjuk lihegni a takaró alatti részt.

Külön „ élveztük „ a csípős reggeleken félmeztelenül végrehajtott reggeli tornát, majd az azt követő Tisza vízéből vödörben történő mosakodást.

A gyakorlat célja az volt hogy az állomány készség szintjén el tudja sajátítani a hídépítést, a pontonok össze szerelését, és a két part közötti kompozást. A gyakorlaton nem csak a sorkatonák, hanem egy szakasz  – „ pitykegombos különítmény „ –  hivatásos tiszthelyettes tanulók is részt vettek. Na ezeket piszkosul nem szerettük, mert az alapkiképzés során ők szívatják legjobban a kopaszokat. Ennek megfelelően ahol csak lehetett kiszúrtunk velük.

Vízre tettük a hajómat, szépen kialakítottam egy kis kikötő részt. Megérkeztek a pontonokat szállító gépkocsik és egymás után azokat is vízre tettük. A nyolc pontont kikötöttük a parthoz, és pár óra múlva láttuk, hogy abból három teljesen megtelt vízzel. Alig bírtuk daruval kiemelni, majd amikor a parton abba bele bújtunk a beszűrődő fények mutatták, hogy a lemezek olyan lukasak rozsdással voltak, mint a szita. Na jól kezdődött a gyakorlat, mert a lakatosok és a hegesztők két napig toldoztak, foldoztak.

Két teherautónyi gyalult derék vastagságú hosszú gerendákat hoztak, melyeket daruval pakoltak le. Ezekből építettek a srácok mindkét parton olyan kikötőt, melyhez a ponton kikötött  és arról egy teherautó a partra ki tudott menni. Ezekből a hatalmas fákból ácskapcsok segítségével állították össze az építményt. Nagyon kemény meló volt, a katonák nyakig vízben dolgoztak.

Folyamatosan gyakorolták a srácot a pontonok vízre tételét, azok összekapcsolódását és a komp kialakítását. Én a hajómmal segítettem és biztosítottam a munkát. Két nap elteltével vettem észre, hogy a hajó testbe, amikor teljes gázzal üzemelt a propeller, több helyen is, sugárban folyt be a víz.

Zentai főnök fantasztikus ötlettel állt elő, a pici lukakba tömködjek gyufaszálakat. Persze ez olyan volt, mint halottnak a csók és egyre több víz jött be. Nem győztük a kézi szivattyúval kipumpálni a vizet. Elérkezett az az idő, amikor már a bokámig ért a víz, ekkor jeleztem, hogy ki kéne venni a hajót és megjavítani. Zentai csak röhögött, és mondta,” tán fosol Hilda, tudod harc közben sem lehet kiszállni, ez nem ringlispíl „.

Engem ezután nem érdekelt, az se amikor már az akkumulátorokat is víz borította. Na akkor leállítottak. Megpróbálták kihúzni a hajómat, de a meredek partoldalba a hajó kiengedett két kereke bele akadt és az istennek nem ment. Egy Csepel és egy Rába teherautó próbált sikertelenül kitépni a vízből, úgy hogy egy másik hajó pedig orral az én hajóm farát tolta. Na annyit sikerült elérni, hogy farlemezem szétnyílt mint egy konzervdoboz.

Másnap rádión a laktanyából kértek egy lánctalpas úszó gépkocsit, és így már a három nagy erőgép kirángatott a partra.

A teljes hátsó részt lebontották és nagyon ügyes hegesztő srácok szépen megcsinálták.

Ismét vízre tettek, minden rendben volt, terhelés alatt sem engedte be a vizet. Parancsnokom több kiskatonával a partnál álló komphoz intett, mire én gázt adva megindultam és ekkor vettem észre, hogy nagy baj van, a kormány fordítva működött, a szerelők rosszul rakták össze. Ha kormány kereket jobbra fordítottam a hajó balra ment és fordítva is. Én meg ilyen irányíthatatlan 4 tonnával repesztettem a srácok felé.

Aki nem tudná a vízen nem lehet rövid távon megállítani egy lendületben lévő testet. Hiába tettem üresbe, majd gyorsan hátra menetbe, nem sokat fékeződött a hajó. Csak kiabálni tudtam, hogy kapaszkodjanak, vagy feküdjenek le, de már nekik is mentem.

Dőltek borultak, volt aki a partra, mások a vízbe ugrálva menekültek. Szerencsére senki nem sérült meg, és a technikákban sem lett kár. Rövid gyakorlás után hamar belém rögződött az ellentétes kormányzás. Ez arra volt jó, hogy legalább az én hajómat nem vitték el a tisztek szabadidőben hajókázni. Teltek a napok és egyre jobb idő alatt teljesítettek a srácok a pontonépítésben.

Minden nap délután 17.00 óráig tartott a gyakorlat, utána szabadidő volt este tízig a takarodóig. Fociztunk, asztali csocsóztunk, Tv-t néztünk.

Nagy sikerünk volt a falusiak, de főleg a lányok körében, szinte egész nap a túlpartról néztek minket, és sokan voltak a közeli szabad strandon is. A falú a lányok, és főleg a kocsma közelsége nagy csábítással bírt. Tudtuk, hogy sokan elkötött csónakokkal, gumimatraccal, vagy úszva átszöktek a túlpartra és mentek a kocsmába piálni. Természetesen ez nagyon veszélyes volt és ezt tudták a tisztek is.

Demeter főhadnagy az egyik este bekérette a tiszteseket és elmondta, hogy tudnak az állomány szökdöséséről és félnek attól hogy valaki bele fog fulladni a Tiszába, de fenyíteni sem szeretne. Azt kérte, hogy beszélgessünk el a katonákkal, győzzük meg hogy veszélyes amit tesznek.

Ekkor előálltam egy javaslattal. Felvetettem, hogy másnap a tábor közepén kialakított alakuló téren hirdesse ki a parancsnok, hogy azok a szakaszok, akik a kiképzésen azon napon jól teljesítenek, ellenőrzött formában, – hivatásos tiszthelyettes kísérővel – biztonságos módon átmehetnek a faluba a kocsmába este 18.00 órától 20.00 óráig. A szállítást mi a hajókkal megoldjuk. Viszont ha ezek után valakit elkapnak, hogy engedély nélkül átszökött azt fenyítsék meg.

Nagyon tetszett az ötlet és másnap reggeli után parancs kihirdetéskor ezt ismertették az állománnyal, ami nagy tetszést aratott.

Ezek után megszűntek a dobbantások és egyetlen katona sem volt részeg.

Kinn a tábori gulyás ágyúkban nagyon finom kajákat csináltak a szakácsaink. A konyhai hulladékot, illetve a moslékot mindig egy helyre beöntötték a folyóba. Persze pár nap után, ott rengeteg halat lehetett fogni. Esténként nagyokat pecáztunk, majd a kifogott halakat a konyhán megsütötték. Ott láttam és ettem először angolnát, ami nagyon ízlett.

Egyik nap a pitykegombosok gyakorolták a ponton építést. Nagyon bénák és lusták voltak, egyre rosszabb szintidőket értek el.

Demeter főhadnagy szinte tombolt és kiabált velük, amit mi persze marhára élveztünk.

Berágott a parancsnok és vacsora után, pihenő időben is gyakoroltatta őket, úgy hogy beindítottuk az aggregátorokat és hatalmas reflektorokkal világítottuk meg a partszakaszt. Na a csávók vért hugyoztak, de éjfélre meg tudták csinálni időre a gyakorlatot.

Augusztus 20-án nekünk nem volt ünnep, csináltuk az aznapi feladatainkat. A vízen voltam, amikor Demeter főhadnagy hívatott és közölte, hogy jön értem egy gépkocsi azzal bevisznek a laktanyába a központi ünnepségre, mert valamit kapni fogok és mosolygott.

Úgy ahogy voltam, koszos gyakorlóban sáros surranóval érkeztem meg és már akkor ment az ünnepség. Bementem az étterembe, és pár perc elteltével már a nevemet mondták és közölték, hogy a példamutató munkám alapján előléptetnek soron kívül szakaszvezetővé.

Boldog és büszke voltam, megkaptam a krumplivirágokat és már vittek is vissza a gyakorlatra.

Keményen dolgoztunk, amikor délután megjelent a zászlóaljparancsnok és a politikai tiszt és végig járták a tábort, megnézték a gyakorlatot.

A politikás, amikor meglátott, magához intett és rendesen lekapott a tíz körmömről, „Miklós nem rég lett előléptetve, tán szégyelli a szakaszvezetői rangot, hogy még a régi tizedesi rangjelzés van magán?” Jelentem, nem szégyellem, nagyon büszke vagyok, de egyszerűen nem volt időm. Ez nem magyarázat, vegyem tudomásul, hogy a háborúban, a lövészárokban is felvarrták a jelzéseket. „

Kértem engedélyt eltávozni és varrni, majd a sátorban gyorsan a sapkámra és a nyári ingem ujjára felvarrtam a harmadik stráfot, hisz mi ott háborúztunk.

Hamar eltelt ez a hónap is és amikor haza jöttem eltávozásra, akkor Évával vettünk egy 150 cm hosszú centit, mert bizony eljött a vissza számlálás ideje. Leszerelés közeledtével, minden nap egy-egy centit levágva számoltuk a napok múlását. A levágott darabokat mindenki összegyűjtötte.

A centi az szent volt, azt kopasz katona meg sem érinthette, mert egyrészt megégette vele a kezét, másrészt megbecstelenítette azt. A centi az mindig nálunk volt a zsebünkben hordtuk. Megtanultuk összetekerve azt kézzel kilőni és a legnagyobb szórakozás az volt, ha azzal a kopaszokat orrba durrantottuk. Nem volt belőle sértődés, tudták, hogy majd egyszer, ha nekik is eljön, az idejük ugyan ezt fogják csinálni.

 Persze ment a szöveg, ha valamit csinálnunk kellett pl. „öreg harcsa nem rakéta, nem bírná már az öreg iszapszemű rája „

Reggeli tornákon az öregeknek külön gyakorlatok voltak bevezetve, mint a fülmozgatás, távolba nézés, szemkörzés, homlokráncolás, páros kezes zacskó vakarás, és a végén mindig elhangzott, hogy „idősebbek abba hagyhatják „

Egyik hétfő reggel eltávozásról érkeztem vissza és állt a bál a századnál. Kiderült, hogy az egyik tisztes társunk, aki egyébként ott helyben lakott és szinte minden másnap haza mehetett és csak reggelre jött vissza, nem kapott eltávozást, helyette alegység ügyeleti szolgálatot kellett ellátnia.

A hülye emiatt teljesen bekattant és olyat tett, ami eddig a laktanya életében soha nem fordult elő. Vasárnap délután Abasári módszerrel felszórta a folyosót ultrával, tűzcsapot kinyitva vízzel árasztotta azt el, majd a raktárból magához vett a veszélyes anyag szállításakor a gépkocsira kitűzendő halálfejes zászlóval a kezében le föl rohangálva ordítozott a takarításra utasított kopaszokkal.

„ Takarítsatok a kurva anyátokat kopaszok, Ti miattatok nem mehettem haza, ezért szívni fogtok, Auschwitzot csinálok” Bele rúgva felborogatta a vizes vödröket, szóval úgy viselkedett, mint aki megbolondult. Amikor már negyedik órája tartott ez a terror, az egyik kiskatona lement és megjelentett az ÜTI.-nek, aki azonnal feljött és véget vetett a tombolásának.

Mivel szinte semmit nem aludtam előző éjszaka nagyon fáradt voltam.

10.00 órakor minden tisztesnek be kellett menni a klubszobába, majd pár perc elteltével belépet a zászlóalj parancsnok, a politikai tiszt, valamennyi század parancsnoka, és a KISZ. titkár. Vigyázzállást vezényeltek nekünk, majd a zászlóalj pk. elmondta a történteket és egy órán keresztül kaptuk a lelki fröccsöt, persze mi mindvégig vigyázban. Na, aki állt már vigyázzállásban az tudja, hogy ilyen hosszan az nagyon kemény fizikai és lelki megpróbáltatás. Feltették a kérdést, hogy hol voltak a többi tisztesek, és miért nem volt senki, aki leállította volna a magából kivetkőzött tizedest. Ment végig és sorban mindenkit megkérdezett, hogy hol volt. Sorba jelentettük, hogy otthon eltávozáson. Na, akkor emiatt balhézott, hogy miránk is vonatkozik a 33%-os hadrafoghatósági létszám.

Már rogyadozott a lábunk, mire végre elmentek. Mi is nagyon felháborodtunk a történteken, mert ez nem volt szokás a mi laktanyánkban, meg a srácot se nagyon szerettük nagyképűsége miatt.

A bekattant srác kapott három nap fogdát és nyilvánosan a teljes állomány előtt az alakuló téren lefokozták honvéddá.

 Ezek után tartottunk attól, hogy majd csak ritkábban engednek minket haza.

Két hét eltelt, amikor szerettem volna haza menni és a reggeli század eligazításkor, ahogy szokás volt beálltam én is a jelentést és kérést előterjesztők sorába.

Ilyenkor egysoros vonalba felsorakoztunk a folyosón, elől álltak, akik az nap szolgálatba léptek, utána, akik esetleg a gyengélkedőre jelentkeztek, majd a végén azok, akik kimaradásra és eltávozásra akartak menni.

A század parancsnoka egyesével lépett elénk meghallgatta a jelentéseket és a kéréseket, majd vissza ment a sor elejére és ismét elénk állva sorban haladva, ujjával a személyre rámutatva közölte a döntését. Oda ért hozzánk akik haza akartunk menni, én voltam az utolsó.

Lépett, mutatott és közölte, hogy adom – ez azt jelentette, hogy engedélyezi –, haladt tovább és egymás után mondtam, adom, adom, adom, a bűnbánatos fa.........m” ez szólt nekem. Persze hogy elröhögtük magunkat, de ennek ellenére nem engedett akkor haza.

Másik alkalommal a teljes századot felsorakoztatták a folyosón és Demeter főhadnagy, mellette Zentaival megálltak előttünk. A parancsnok kezében egy fél literes üveg rum volt. Röviden közölte név nélkül, hogy az egyik társunk otthonról jövet be akart hozni egy üveg italt a laktanyába ami ugye tilos. Zentai ahogy meglátta a főnök kezében a piát nagyokat nyelt és a szemével kétségbe esetten nézett rám. Majdnem elröhögtem magam. A század parancsnok az üveget felemelte a feje fölé, majd azt a földhöz vágta, ami darabokra tört, majd hátat fordított és szó nélkül bement az irodába.

Pár perc elteltével mentem be utána az írnoki munkát elvégezni, amikor nevetve mondta, hogy a szíve majd meg szakadt amikor össze kellett törnie a piát.

Október november hónapban a családosok többségét mezőgazdasági munkára vitték. Minden nap teherautóval Rákóczi falvára vittek minket, ahol akkor az ország egyik legnagyobb és legjobban működő TSZ.-e volt. Reggel 08.00 órától 16.30 óráig dolgoztunk, ebédet, mely nagyon finom és bőséges volt helyben kaptunk.

Egy hónapon keresztül hagymaszüret volt. Hatalmas területen termeltek vöröshagymát, amit zsákokban összeszedve kinn hagytak a földeken. A mi feladatunk volt, hogy a tele zsákokat teherautóra pakoljuk, amit aztán vagy a központi raktárba, hűtőházba, illetve vagonokba szállítottak. Egész nap nagyon keményen dolgoztunk. A hagymaföldön szép lassan ment a teherautó, két katona gyalog követte és menet közben feldobáltuk a zsákokat, míg a platón tartózkodó másik két társunk, azokat szabályosan, kötésre egymás tetejére rakta.

A munka végeztével létszám ellenőrzést követően irány vissza a laktanya, vacsora, fürdés és pihenés, minket nem osztottak be szolgálatba, hétvégeken haza mehettünk. Jó pénzt is kaptunk, hisz akkor 800 Ft-nem is volt rossz bér. Az biztos, hogy a hagymát utána fél évig még látni sem bírtam, nem hogy szagolni. A legkeményebb az volt amikor a zárt hűtőházba a földön lévő elszóródott hagymákat a teherautók kerekei szét trancsírozták, a szagtól úgy sírtunk, mint a fürdős kurvák.

Novemberben pedig morzsolt szemes kukoricát zsákba szedtük és a faluban lovas kocsikkal hordtuk szét a tagoknak a háztáji járandóságukat. Persze, hogy minden fordulónál, pár zsákkal többet tettünk fel, amit maszekban eladtunk és jó kis pénzt csináltunk.

Sok helyen idős emberek voltak, azoknak ahová kérték, oda tettük le a zsákot vagy öntöttük ki a zsákból. Kinek a fészerbe, padlásra, volt olyan, akinek egy üres szobába kellett a földre kiönteni a kukoricát. Persze, hogy mindenütt kaptunk egy kis pálinkát, vagy borocskát, amitől persze már targyiharmatok voltunk, a hamut is mamunak mondtuk. Este a laktanyába való indulás előtti sorakozó és létszámellenőrzéskor, többeket hátulról fogni kellett, mert állni sem bírtak, többeket úgy kellett felnyomni a kocsira. Igen szép napok voltak, örültünk, hogy nem kell a laktanyába lenni és a napok is gyorsan teltek.

Persze hogy az egész napos munka és jó levegő estére jól elnyomott minket, szinte mindenki már takarodó előtt elaludt, nem szóltak érte a tisztek sem.

Én rendszeresen úgy ébredtem, hogy az ágyam és annak környéke tele volt, könyvekkel, surranókkal, papucsokkal, amiket éjszaka a többiek vágtak hozzám a horkolásom miatt. Egyik éjjel amikor már nem bírták, megfogták az ágyam és kivittek a folyosóra. Reggel persze jót röhögtek amikor felébredtem és nem tudtam hol vagyok. Azt mondták, hogy olyan hangokat adtam ki, mint egy T 34-s harckocsi hegymenetben.

Nem haragudtam a többiekre, ezek jó bulik voltak jókat röhögtünk

A napok teltek és a centi is szépen fogyatkozott, már elérhető szinte kézzel foghatótávolságba került a leszerelés napja.

A decemberi hónap hamar eltelt, hisz jött a karácsony, tudtuk, hogy mi nősök családosok haza mehetünk. Mindenki vagy a kis félre tett zsoldjából, vagy a mezőgazdasági munkáért kapott pénzből benn a városban megvette az ajándékokat.

Jó volt, de egyben szomorú is a szeretett ünnepét a családommal tölteni, hisz ez volt az első hogy édesapám már nem lehetett velünk, sírtam is mint egy gyerek. Az nyugtatta meg a lelkemet egy kicsit, hogy amikor utoljára katona ruhában bementem hozzá a kórházba a szemében láttam, hogy nagyon büszke rám.

Az eltávozásról vissza térve azért egy üveg barackpálinkát becsempésztem a laktanyába, hisz készülni kellett a szilveszterre. A piát a századparancsnoki iroda szekrényébe dugtam el. Megterveztük a szilveszteri szolgálatot, a többieknek megírtuk a kis könyvét már előre az eltávozásról. Csak azok maradtak benn akik szolgálatot láttak el, illetve akik másnapra voltak szolgálatba vezényelve.

December 31-én délután 16.00 óráig a mi századparancsnokunk volt az Ügyeletes Tiszt.

Délelőtt az irodában megkérdezte, hogy van e piánk éjszakára. Elmondtam, hogy hoztam be egy fél lityi páleszt, míg egy másik srác egy üveg pezsgőt. Annyit kért, hogy csak óvatosan igyunk, vigyázzunk egymásra, nehogy probléma legyen, majd elment azzal, hogy kimegy a külső őrséget leellenőrzi. Amikor vissza érkezett a zubbonya alól elő vett egy üveg pezsgőt és azt átadta azzal hogy fogyasszuk el egészséggel. Délután mind a hatunkat akik a századnál maradtunk behívta az irodájába és ott boldog újévet köszöntve haza ment.

Én alegység ügyeletet láttam el, de semmire sem kellet oda figyelni, hisz üresek voltak a körletek. Jót vacsoráztunk, néztük a televízióban az ünnepi műsort, és közben csendesen iszogattunk. 23.45 órakor már készítettük elő a poharakat, hogy éjfélkor pezsgőt bontunk, amikor az ÜTI. Telefonon mindenkit lerendelt a legénységi kantinba. Az őrségen kívül minden századnál benn lévő katonának le kellett mennie. Volt aki pizsamában, vagy melegítőben jött le.

Nagyon meglepődtünk, mert a kantiban ott volt a zászlóalj parancsnok, a század parancsnokok, a párt és a KISZ. titkár. Mindenki kezébe adtak egy poharat, majd a parancsnok megköszönte az egész éves tisztes helytállásunkat és nekünk, valamint családtagjainknak boldog új évet kívánt, majd egyesével a tisztek minden kiskatonával koccintottak. A poharakban természetesen nem pezsgő, hanem Traubi szóda volt.

Komolyan meghatódtunk, attól a gondoskodástól, gesztustól, hogy az otthonukat ott hagyva, nekünk hamarabb kívántak boldog új esztendőt, mint a saját családjuknak.

Megittunk minden piát, senki nem volt részeg, nyugalomban telt el az ünnep.

A következő hónap nagyon nem akart eltelni, borzasztó lassan mentek a napok. Mi öreg katonák még jobban figyeltünk arra, hogy semmi probléma ne legyen, nehogy megfenyítsenek minket pár nappal a leszerelésünk előtt.

Nagyon enyhe volt a tél, különösen a januári hónap, ami azt eredményezte, hogy piszok nagy árhullám jött le a Tiszán, mozgósították a tartalékosokat, teljesen tele volt a laktanya. Mi attól tartottunk, hogy a kialakult helyzet miatt nem tudunk időben leszerelni, mert esetleg menni kell menteni az embereket és a javakat. Teljes harckészültségi fokozat volt elrendelve, így sokan a távol lakók a civil ruhánkért sem tudtunk haza menni.

Vártuk, hogy milyen döntés lesz, és nagyon örültünk amikor hallottuk a Honvédelmi Miniszter nyilatkozatát, mely szerint nincsenek pótolhatatlan emberek, a katonák becsülettel teljesítették két éves sorkatonai szolgálatukat, időben le fognak szerelni. A civil ruháért is csak úgy engedtek haza, hogy reggel mentem de estére már vissza kellett érnem. Ekkor már tudtuk, hogy a leszerelésünk napja 1979. február 05.

Közölték velem, hogy készüljek fel, és írjam meg a sorkatonák nevében az elköszönő szöveget, mert azt nekem kell elmondanom az ünnepségen.

Már csak három nap volt hátra, de ez nagyon lassan telt el. Kérték, hogy az utolsó este ne igyunk és ne csináljunk semmi -féle bulit, hisz készültségben van a zászlóalj.

A leszerelő állományt kivéve a többiek 12 órás váltásokban kinn voltak a gátakon és pakolták a homokzsákokat.

Utolsó előtti napon délután mindenkitől levették a teljes felszerelést, csak a kimenő ruhát hagyták nálunk a másnapi ünnepség miatt. Szerencsémre minden cuccom, felszerelésem meg volt így nem kellett semmit kifizetnem.

Az ünnepi vacsora előtt a századparancsnokunk és Zentai főtőrzs  elköszönt a leszerelő állománytól, megköszönték, hogy becsületesen helytálltunk. Ők mivel másnap reggel mentek a gátra dolgozni, nem tudtak ott lenni az ünnepségen.

Demeter főhadnagy tett még egy utolsó kísérletet és megkérdezte, hogy nem maradnék az alakulatnál, mint továbbszolgáló tiszthelyettes. Kapnánk lakást, feleségemnek intéznének munkahelyet, engem elküldenének tiszti iskolára.

Tisztelettel megköszöntem és csak annyit közöltem, hogy két év elég volt a seregből és nem szeretnék többet egyenruhába bújni.

Nevetve vette tudomásul döntésemet majd megölelt és elváltunk. Soha nem fogom elfelejteni ezeket az embereket.

Este levágtam az utolsó centit, így már csak egy maradt. Az izgalomtól csak sokára tudtunk elaludni, már nagyon vártuk, hogy reggel legyen.

Reggel már ébresztő előtt szinte mindenki fenn volt és vártuk, hogy menjenek minél gyorsabban a percek. Az utolsó centi darabkámat egy nagyon rendes kopasz kérte el és azt egyszerűen bekapta, megrágta és lenyelte. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhetett.

Délelőtt 09.00 órakor az étteremben megkezdődött az ünnepség, amin szinte csak mi a leszerelők és pár tiszt volt jelen, hisz a többiek harcoltak a gátakon az árral.

Felolvasták a Honvédelmi Miniszter leszerelésünkről szóló parancsát, majd sorban szólították azokat akiket előléptettek, majd azokat akik kitüntetést kaptak.

Meglepődtem, amikor szólítottak és közölték, hogy mint háromszoros kiváló katona megkapom a Haza Szolgálatáért Érdemérem Bronz Fokozata Kormány kitüntetést. Ezután felmentem a pulpitusra és elmondtam az állomány nevében a búcsúbeszédet.

A saját gondolataimat és érzéseimet adtam elő.

Megköszöntem, hogy embert faragtak belőlünk, neveltek, vigyáztak ránk, és törődtek velünk. Megtanították, mi a tisztelet, a tisztesség, rend és a fegyelem, a bajtársiasság, egymásért tenni és a másikat megbecsülni. Megtanultunk türelmesek és toleránsak lenni, valamint felelősséget érezni mások iránt Családjaink két év elteltével a megszeppent kisfiúk helyett igazi stramm férfiakat kapnak vissza.

 Hát mit mondjak szem nem maradt szárazon.

Mikor vége lett rohantunk a körletbe, hogy gyorsan átöltözzünk civilbe és gyerünk végre haza.

Mielőtt átöltöztem volna az ÜTI. nevetve adott egy utolsó parancsot nekem és a másik tisztesnek aki szintén ki lett tüntetve, hogy utoljára mossuk fel a folyosót.

Ekkor már semmi nem számított, nevetve boldogan pillanatok alatt elvégeztük az utolsó takarításunkat. Végre felvettük a civil ruhát és elindultunk le a századtól. Fantasztikus érzés volt, hogy végig a lépcső két oldalán a felsorakozott katonák sorfala között mentünk és mindenki búcsúzóként a kezét nyújtotta.

Vége lett hát. Az utánunk bevonulók számára az ég bedeszkázása már meg is kezdődött, de nekünk újra kisütött a Nap.

Futottunk ki a kapun és végre civilként megölelhettem az ott várakozó feleségemet és anyósomat, majd a 149 centi darabkát a levegő dobva szétszórtam.

Így 34 év távlatából, valóban csak a szépre és a jóra emlékszem.

A mai napig is a fülemben cseng a leszerelő nóta dallam és szövege:

ez a gőzös most van indulóba

az eleje fel van virágozva

a belseje sárgára

leszerelő öreg bakák számára

mennek haza végleges szabadságra

be van az én zubbonyzsebem varrva

barna kislány mit keresel abba

benne van a zsoldkönyvem

meg a leszerelő levelem

már ezután civil a nevem....!!

Ha "öreg" leszek, jó leszek..

Versényi Miklós írása

Előző év októberében, amikor én távol voltam kiképzésen, az öregek leszereltek és jöttek helyettük a kopaszok. Még Abasáron megfogadtam, hogy ha öreg leszek, biztos, hogy nem fogok állat módjára bánni az újoncokkal, nem fogom megalázni őket, ember akarok maradni.

Rendes srácok voltak, tették a dolgukat, nem kellett noszogatni őket. A kötelező kiképzési feladatok végrehajtását keményen megköveteltük, de egyébként feleslegesen nem ugráltattuk őket.

Volt köztük egy magas vékony gyerek, hatalmas lábakkal. Bevonulása után hetekig csak tornacipőben volt, mert nem volt olyan méretű surranó ami jó lett volna a lábára, ezért külön csináltattak neki lábbelit.

Hihetetlen mennyiségű ételt tudott betermelni, és mindig éhes volt, de olyan szinten, hogy néha elsírta magát, mint egy kisgyerek.

Orvosi javaslatra, neki mindenből dupla adagot adtak, amiért ő nagyon hálás volt.

Egyébként az alakulat szakácsai nagyon finomakat főztek és ott természetes volt, hogy a pultból kikiabáltak, hogy kér e még valaki repetát

Az állomány ezt értékelte is. Egy alkalommal a srácok délután felrakták a vacsorát, ami sárgaborsó főzelék – stokeráj – és fasírt lett volna. Míg főtt a kaja átlógtak az orosz laktanya kantinjába, ahol lehetett szeszt is kapni. A baráti látogatás olyan jól sikerült, hogy rendesen beloccsantottak és mire visszaérkeztek a fasírtból aktív szén lett a főzelék meg rendesen lekozmált. Borzasztó szagok terjengtek a laktanyában. Pillanatok alatt híre ment a dolognak és főleg annak, hogy ha csak egy katona is panaszkodik, vagy nem eszi meg a kaját, akkor megfenyítik a srácokat. Lementünk a vacsorára és legnagyobb meglepetésünkre ott volt, a zászlóalj parancsnok, a század parancsnokok, politikai tiszt akik járkáltak az asztalok között és figyeltek minket, ki milyen képet vág, ki káromkodik esetleg a minőség miatt. Nagyon összetartó csapat voltunk, mindenki mosolyogva két pofára tömte be az ehetetlen moslékot. A tisztek megkérdeztek minket, hogy meg vagyunk e elégedve az étellel, mindenki szuper latívúszókat zengett róla.

Nekem már a szememen jött ki de gyűrtem befelé rendesen, sőt, még egy páran repetát is kértünk. Senki egy rossz szót, vagy grimaszt nem ejtett, még azok is megették a kaját, akik amúgy nem szerették azt.

Egy másik alkalommal hideg vacsorát kaptunk a mindenki által utált, ehetetlen hurka konzervet. Ilyenkor a kaját a létszámnak megfelelően századonként egy nagy fém dobozba tették, hozzá kenyér, amit már kora délutántól fel lehetett venni.

A kaja kiosztását követően a dobozokat vissza kellett vinni a konyhára.

Az történt, hogy bár nem beszéltünk össze, de senki nem vette át a kaját, azt dobozostól vissza vitték a konyhára. Ott a konyha ügyeletes tiszt ezt észlelte és azonnal jelentést tett az ÜTI.-nek. Azt gondolták, hogy ez egy szervezett zendülés és azonnal össze hívták a vezérkart, valamint a századoktól lerendeltük a KISZ. titkárokat is. A megbeszélésen így én is részt vettem. Ment a tanácskozás, hogy most mi legyen, hisz az nem lehet, hogy a katonák tüntetőleg nem esznek és hogy ez már szinte lázadásnak tűnik. Kértem engedélyt jelenteni, majd elmondtam, hogy ez az étel ebben a formában szinte ehetetlen és javasoltam, hogy egy kicsit megfűszerezve, feljavítva melegen főtt krumplival esetleg kis párolt káposztával tálalják, akkor nagy sikere lesz. A zászlóalj parancsnok hozatott a konyháról egy konzervet, felbontotta, bele szagolt, majd megízlelte és mosolyogva mondta, „ nem csodálom, hogy ezt nem eszik meg a katonák, mert ez tényleg szar „. Mindenki megkönnyebbült, hogy nem lesz itt semmi vizsgálat, nem kell felfelé a hadosztály-parancsnokságnak jelenteni. Utasította a konyhás tisztet, hogy az általam javasoltak szerint készítsék el a vacsorát.

Egy óra múlva az étteremben a jelen lévő tisztekkel együtt az állomány nagyon jó ízűen elfogyasztotta a házi ízesítésű hurkát.

Sokszor volt, hogy sima tejföl volt a vacsora, na de az élelmes katona, abból is pompás kaját tudott varázsolni. Hagymát vágtunk bele, egy kis só, piros arany, összekeverni és már mehetett is befelé.

Egy hétre a szomszéd orosz laktanyából átküldtek egy kiskatonát egy toló lapos géppel, hogy a mi telephelyünkön végezzen földmunkát. Az első nap ez a szerencsétlen felült a gépre és megállás nélkül dolgozott. Mi ugye szinte az egész délelőttöt a dohányzó helyen ülve, beszélgetve töltöttük. Megsajnáltam csorikámat és intettem, hogy jöjjön oda. Félve jött oda hozzánk, és amikor meglátta, hogy két csillagom van, vigyázzba állt és valamit oroszul gajdolt nekem, gondolom lejelentkezett.

Megkínáltuk cigivel, aminek nagyon örült, rágyújtott, de folyton idegesen félve nézelődött figyelte, hogy honnan jöhet tiszt.

Mi nyugtattuk, hogy ide nem jön senki, szívja csak nyugodtan a bagót. Vigyorogva bólogattunk egymásra, de még akkor is szívta a cigit, amikor már a csikk szinte ráégett a körmére.

Délben is mi szóltunk, hogy jöjjön velünk ebédelni, a kézzel történő mutogatást megértette és jött nagy boldogan. Amikor mi elmentünk kezet mosni, ő csak furcsán nézett ránk.

Zöldségleves benne egy kis tarhonyával, utána meg a nem igazán népszerű húsos tészta volt a menü.

Csak néztük, amikor a kis orosz a leveshez két pofára ette a kenyeret, mint később megtudtuk, még soha nem látott és nem evett fehér kenyeret. A szakácsok jól megpakolták a tányérját tésztával, és a srác ahhoz is nyomta be a kenyeret. Olyan jóízűen evett hogy a két szakács a pult ablakába könyökölve mosolyogva nézte. Mikor megette a tésztát, a szakácsok oda intettét és még egy nagy tányérral kapott, hát attól majd kiugrotta bőréből olyan boldog volt.

Egy hétig volt nálunk és legalább öt kilót hízott.

Én egyszer ettem az orosz laktanyában, amikor valami közös sportesemény után őt láttak minket vendégül. Hagyma leves, ami egy fehér színű nyúlós valami volt, majd egy piros színű főzelék – féle – szerintem cékla –  pár szem hússal. A kenyerük tégla alakú, kemény fekete és savanyú volt.

Szerencsétlenek borzasztó körülmények között voltak. Nem volt jó a fürdőjük kazánja így nem tudtak meleg vízben mosakodni. Két alkalommal húsvétkor és karácsonykor jöttek át a mi laktanyánkba és a gyengélkedő alatti fürdőben mosakodtak meg tisztességesen. Egész nap jöttek századonként és valami borzasztó szagú tetűirtós szappannal csutakolták le magukat.

Sokszor még este tíz után is hallani lehetett, hogy még az udvaron meneteltetik a katonákat. Hetente vasárnap délelőtt teljes felszerelésben, nagy nehéz csizmákban, alakzatban futottak az országúton Besenyszögre, majd vissza. A betegeknek annyi könnyítés volt, hogy ők tornacipőben voltak. A tisztek kerékpáron menve hajtották a szerencsétleneket.

Az oroszok valóban úgy viselkedtek, mintha háborús körülmények között lennének. A külső Tisza parti bázis őrzésekor sokszor hallottunk a közeli orosz bázisról éjszakánként géppisztolysorozatokat, állítólag éjjel mindenre, ami mozgott lőttek.

Egyik alkalommal alegység ügyeletes voltam és a mi századunk volt külső őrségben, így nekem kellett intézkednem az étel kiszállításáról. Vacsorát egy első időszakos katonával küldtem ki, aki elmondta, hogy biztos oda fog találni, bár még csak nappal ment oda. Elmondtam, neki az utat, külön felhívtam a figyelmét, hogy ha felért a gátra, akkor menjen egyenesen tovább a fények felé.

Az utat kényelmes sétával kb. fél óra meg lehetett tenni. Egy óra elteltével telefonáltak az őrségtől, hogy mi van, mert nem érkezett meg a kaja. Na rendesen a frász jött rám, mi történhetett a kiskatonával.

Végre megérkezett a fiú és remegett, sápadt volt nagyon ki volt borulva. Kérdeztem, hogy mi történt, mire elmesélte, hogy eltévedt és nem a magyar bázis felé, hanem az oroszokhoz ment. Ahogy kb. 50 m-re megközelítette a kaput, hirtelen óriási reflektor vakította el, hallotta az orosz katona felszólítását és azt is hogy a géppisztolyát csőre rántotta. Azonnal megállt, mozdulni sem mert.

Egy tatár szemű muszka rohant hozzá, előre szegezett fegyverrel, melynek a végén egy szurony volt és teljesen transzba esve a hegyes fegyverrel bökdösve, oroszul kiabált. Egy tiszt sietett oda és az őr csak akkor hagyta abba a döfködést, amikor az többször ráordított. A mi fiunk nagyon be volt rezelve, és magyarázta, hogy ennivalót vinne a társainak. Még szerencse, hogy a tiszt értett valamit magyarul, így végül Ő igazította útjára.

Az ilyen tatár származásúakra haragudtam, mert egy alkalommal, amikor mentünk le a Tiszára, több ruszki kiskatona, szenet lapátolt a hátsó kapunál. Az egyik vágott szemű oda jött és cigarettát kért tőlem. Persze készségesen elő vettem a csomag symphoniámat és feléje nyújtva kínáltam. Rögtön elkapta és az egész csomagot már tette is zsebre. Magyaráztam, hogy ez így nem oké, mert akkor én mit fogok szívni, erre átadott nekem egy csomag cigit. Csak később tudtam, meg hogy az az un. Mahorka volt, ami úgy nézett ki, hogy, 3 cm cigaretta és 3 cm hosszú keménypapírból készült füstszűrő féleség, amit össze kellett nyomni.

Na, egyet elszívtam és úgy mellbe vágott, hogy a tüdőm majd kiköptem.

Rendszeresen az oroszok kapuja előtt mentünk el és mindig köszöntöttük egymást a kapussal. Persze mosolyogva mindig volt egy pár jó szavunk hozzájuk, mint pl.” hány olimpiád van még hátra, vagy annyi napod van még, mint barna medvének az erdőben, és a kedvencünk a száradjon le a tököd „Ők meg ilyenkor csak kedélyesen mosolyogtak és bólogattak. Mi meg jókat röhögtünk.

Na, egy alkalommal elsütöttem a száradjon kezdetűt, mire az orosz tiszta magyarsággal válaszolt, „száradjon le a tied.”

Rendesen meglepődtünk és megálltunk vele beszélgetni. Elmondta, hogy Ő magyar gyerek és Ungváron lakik.

Sok érdekes dolgot tudtunk meg tőle az ottani katonai életről. Elmesélte, hogy otthon náluk négy év a sorkatonai szolgálat, külföldön csak három és részükre megtiszteltetés, ha idegenben szolgálhatnak. Beszélt arról hogy náluk szokás a testi fenyítés is, úgy a tisztek, mint az öreg katonák részéről, tehát bármikor megverhették az újoncokat. Minden öreg katonának volt egy saját alsó ágyas kopasza, akivel kimosatta a ruháját, zokniját, kipucoltatta a csizmáját. Havonta 20 Ft. zsoldot kaptak, aminek a felét az öregeknek le kellett adni, a maradék kis pénzből a kantinban savanyú cukrot és frutit vehettek, viszont havi cigi ellátmány járt nekik. Próbáltam elkunyerálni tőle a nagyon szép dísztőrt, amit egyébként szolgálatban szuronyként a géppisztoly végére csatolták fel. Mondta, hogy ad egy sapkányi lőszert, de a tőrt nem adhatja oda, mert ha az hiányzik, mehet a fogdába. Náluk a fogda egy ásott gödör  – a kacer -volt, amiben nem tudott felegyenesedni, ha lefeküdt a lábát nem tudta kinyújtani, enni csak kenyeret és vizet kaptak, és csak maguk alá tudták a kis és nagydolgukat elvégezni.

A ruszkik nagyon rá voltak izgulva a kitüntetésekre, ők minden áron a rajtunk lévő érmeket akarták elkunyerálni. Mesélték, hogy minél több kitüntetés, kitűző és érem díszíti a mellüket, otthon annál nagyobb hősnek számít és a csajok előtt ezzel nagyon menők lesznek.

Bele gondoltam, hogy nekünk milyen arany életünk is van.

Az orosz kapusok egyébként nagyon rendesek voltak. Az orosz tiszti kantiban lehetett alkoholt kapni, nagyon olcsó volt az eredeti pezsgő. Többször jártunk át hozzájuk mi sorkatonák, de a tisztjeink is.

Ha mi voltunk benn piálni és vétellenül jött egy magyar tiszt, akkor a kapus közölte, hogy a kantin zárva van. Ha mi mentünk és a tisztek piáltak, akkor elmagyarázták kézzel-lábbal, hogy ne menjünk be, mert ott magyar tisztek vannak.

Ránk katonákra, mindig lehetett számítani ha segítségre volt szükség.

Egyik hajnalban Zentai keltett, hogy öltözzek, mert menni kell sürgősen a kórházba, mert egy idő bácsit fognak műteni és sok vér kell neki. Ötünket ébresztettek az alakulatból, mert nekünk volt olyan vércsoportunk amire szükség volt. A kórházba egy nagyon kedves nővérke várt minket, meg kellett ennünk egy kiflit egy csésze teával, mert éhgyomorra nem vehették le a vérünket.

Én kerültem sorra, egy külön szobába vittek és kérdezték, hogy mennyit vehetnek le tőlem. Mivel én nem tudtam, hogy mennyit lehet, azt válaszoltam amennyit kell. Mondták, hogy jó erős nagydarab srác vagyok bírni fogom, le is kaptak fél liter.

Miután végeztünk, levittek minket egy alagsori szobába, ahol már meg volt terítve. Valóban terülj terülj asztalka volt. Rengeteg főtt debreceni, mustárral, tea, kakaó, csoki, konzervek, és a lényeg egy láda sör.

Na nekünk se kellett több, bevertünk mindent, még hozattuk sört mert az hamar elfogyott. Délelőtt 10.00 órakor finoman kidobtak minket, mert már pikáns katona dalokat nyomtunk és a nővérkékkel táncolni szerettünk volna.

Fájó szívvel de távoztunk, de még bementünk egy kocsmába, hogy a nagy ijedségre legurítsunk egy pár korsó sört.

Délután fél részegen Zentai kivitt minket a helyi MÉH. telepre ahol a sok vas között leadott szerszámokat  – fogókat, csavarhúzókat, csőkulcsokat, svéd fogókat stb. – kellett ki kukáznunk, mert azokat a laktanyában leadta és helyükbe vadi ujjakat vett fel és vitte haza.

Máskor a városi pékségtől kértek segítséget, mert szombat vasárnap az éjszakai műszakban nem volt dolgozójuk akik a kész kenyereket a kiszállítás előtt kosárba pakolták volna, és így Szolnok és a környező községek ellátása beszélybe került.

Három társammal együtt mind a két napra jelentkeztem. A feladat első hallásra nem volt nehéz, a kemencéből kivett, friss forró két kilós kenyereket kellett műanyag kosarakba pakolni.

Megérkeztünk, isteni illatok voltak, rögtön bekajáltunk a meleg kenyérből, amitől persze egész éjjel fájt a hasunk.

Megkezdtük a munkát, szinte meg sem álltunk, mert rengeteg kenyeret sütöttek, de nyomtuk becsülettel, mert a haza ezt kívánta meg tüllünk, na meg persze éjszakánként 500.-Ft-t kaptunk.

Két nap után holt fáradtak voltunk és a kezünket napokig csak nagy fájdalommal tudtuk mozgatni, ökölbe zárni, mert egyszerűen azok a sok forró kenyértől megégtek.

Vízí átkelés..

Versényi Miklós írása

Márciusban eljegyeztem barátnőmet Évát, és kitűztük az esküvő napját is, mert kisbabát vártunk. Otthonról nagyon rossz hírek érkeztek, édesapám gyógyíthatatlan beteg és kórházba került. Borzasztó érzelmi viharokat éltem meg, öröm és boldogság, félelem és aggódás, de persze a seregben is helyt kellett állnom.

Május első napjaiban egy hétre Dunaföldvárra mentünk a Hadosztály vízi átkelési gyakorlatának biztosítására. Két rohamcsónakot, tréleren egy és egy LUG.-t  – lánctalpa úszó gépkocsit – vittünk. Egy nagy Kraz. típusú tehergépkocsi húzta a trélert, éjszakánként pedig annak a platóján aludtunk matracokon. A hadosztály felderítő úszó gépjárműveinek ( FUG.) és LUG.-nak a vízi átkelését biztosítottuk. A kis csapatunk vezetője egy nagyon rendes fiatal srác Nyers hadnagy volt

Ilyen gyakorlatokon, mi csak az Ő parancsai alapján dolgoztunk.

Már napokkal előtte munkagépekkel simára, lankásra legyalulták a sóderes vízpartot, hogy a gépek könnyen be tudjanak menni a vízbe. Két napig a víz szélében merülési próbákat hajtottak végre, nézték, hogy a technikák nem engedik e be a vizet. Ha szivárgást észleltek, akkor megpróbálták az. un. ZZK. tömítő masszával az eldugaszolni. Folyamatosan műszerekkel mérték és számolták a víz sodrását. A gyakorlat végrehajtására egy holtág szerű öblöt választottak ki, ahol kicsi a sodrás és a vízmélység kb. 2 m-s volt. Mindenre nagyon odafigyeltek, nehogy veszteség, kár legyen a technikában vagy emberéletben.

Két napig mi csak a csónakokban ültünk, semmit nem kellett csinálnunk, esténként a parton rakott tűznél nyárson kukoricát sütöttünk, beszélgettünk, éjszakánkét pecáztunk.

A harmadik napon egyszer csak a semmiből tőlünk kb. 200 m-re a fák között feltűntek az orosz FUG.-k , lehetett vagy harminc kocsi.

Az elsőből kiszállt egy tiszt, oda sétált a gazos 2 m magas vízparthoz, beleköpött a folyóba – ez volt a sodrás mérés – majd a kezével intett, hogy előre. Feldübörögtek a technikák és nagy sebességgel egymás után neki a partnak, majd szinte be repültek a vízbe. Miután becsapódtak a vízbe, már mentek is át a túlpartra, ahol szépen egymás után egy lapos részen kimenve eltűntek a fák között.

Na ezek nem szaroztak, sodrás méréssel, part egyengetéssel, biztosítással, merülés próbával. A muszkák mindent élesben, háborús körülmények között hajtottak végre.

Délután mi is megkezdtük a gyakorlatot, mely abból állt, hogy a gépek egyesével bementek a csendes kis öbölbe és ott bóják között szlalomoztak, majd partra szálltak. Mi pedig szép lassan a közelükben csordogáltunk, hogy ha baj van az embereket kimentsük.

Másnap délelőtt folytattuk az előző napi feladatok végrehajtását. Dél körül ebéd után a jó meleg napsütésben a csónak orrában ücsörögtem, amikor oda jött négy ismeretlen nehéz tiszt – ezredesek – és egy csinos nő, gondolom valamelyik macája.

Lejelentkeztem szépen katonásan és már kaptam is a parancsot. Na tizedes elvtárs, most pedig elvisz minket egy kis csónakázásra. Parancs az parancs, benzin van, időm mint a tenger hát gyerünk. A szolgálati szabályzat szerint a csónakban szállított személyek életéért, testi épségéért a rocsó parancsnok jelen esetben én voltam a felelős, viszont az utasoknak az általam adott utasításokat be kellett tartaniuk beosztástól rendfokozattól függetlenül. Kértem, hogy mindenki vegyen fel magára a csónakban lévő mentőmellényekből. Az egyik tisztnek ez nem tetszett, mormogott valamit az orra alatt, én pedig közöltem, hogy sajnos addig nem indulhatunk el. Végül Ő is beöltözött, szépen elhelyezkedtek, motort berántottam, és szép lassan hátra tolatva eljöttem a parttól.

 Mivel, én mindig egy jó szándékú gyerek voltam, kértem, hogy fogózkodjanak vagy az ülésbe, vagy a csónak szélébe és jeleztem, hogy nem ártana ha a sapkát levennék. Na a gőgös ezredesnek ez sem tetszett, rám szólt hogy „ sok a szöveg, gyerünk már. „A többiek szót fogadtak. Erős szél is volt nagy hullámokkal, elindultam kis gázzal, persze hogy lerepült a majom sapkája amit, mielőtt még elsüllyedt volna gyorsan kihalásztam.

Szépen alapjárat közeli sebességgel csordogáltunk, hisz gondoltam látni is akarják a szép tájat, amikor a kötekedős megint rám szólt „ nem megy gyorsabban ez a ladik, adjon már neki több gázt.”

Még ilyen sértés, az én szeretett csónakomat leladikozzák, na gondoltam kibaszok én veled, fogtam és a 40 lóerő minden energiáját kihasználva, hirtelen csutkára húztam a gázkart, amitől mint egy ágaskodó ló megugrott a csónak a majom pedig hanyatt esve landolt a fenékben. A többiek mosolyogtak a csini baba még egy huncut kacsintást is küldött felém, az okoska pedig ettől kezdve a pofáját alapállásba tette.

Vágtattunk a Dunán, élvezték amikor a száguldó csónak a hullámokon pattogva azokat szétvágva nagy vízfüggönyt képezve beborítja őket. Tetőtől talpig eláztak, de nagyon élvezték. Utasítottak, hogy menjek a hídhoz és ott tegyem ki őket, mert mennek a Halász csárdába egy halászlevet enni. Szépen kikötöttem, elmentek azzal, hogy hogy majd jönnek én addig maradjak ott és várjak.

Négy órán keresztül ültem ott a tűzön napon, mire nagy nehezen megérkeztek. Persze tele voltak mint a déli busz, így haza felé tényleg csak lassan mentem, nehogy kiessenek, vagy behányjanak a csónakba.

Pörögtek az események a hónap végén kaptam 10 nap szabadságot az esküvőmre. Apum nagyon rosszul volt, nem is tudtak eljönni az esküvőre, de Évával Miskolcról a házasságkötő teremből azonnal haza mentünk, hogy lásson minket. Nagyon boldog volt és én egy kicsit megnyugodtam.

Vissza térve a laktanyába társaim és parancsnokaim gratuláltak és sok boldogságot kívántak. Zentai főtőrzstől még nászajándékot is kaptam. Be volt szépen csomagolva egy ZIL. teherautó visszapillantó tükre és a következő szöveggel adta át. „ Figyelj ide Hilda, már nagyobb a hasad mint az enyém és hogy megtaláld, és lássad a pöcsödet.”

Életem legkeményebb napjait éltem át. Feleségem veszélyeztetett terhesként kórházba került, édesapám egyre rosszabb állapotban volt én pedig becsülettel védtem a hazámat. Senkinek nem panaszkodtam, nem kértem kivételezést, segítséget, tettem a dolgom becsülettel.

Június végi napon őrparancsnoki szolgálatot láttam el, amikor este 19.00 órakor csengett a telefon és a központos srác – ami egyébként tilos volt -édesanyámat bekapcsolta az őrszobára. Anyu sírva közölte, hogy édesapám délután a kórházban meghalt.

Fel sem fogtam amit mondott, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy az én fiatal 52 éves erős apám a példaképem nincs többé.

Azonnal haza akartam menni anyuhoz, nem is igazán tudtam mit cselekszem.

Felöltöztem, magamhoz vettem a felszerelést és a fegyveremet és lementem az Ügyeletes tiszti szobába. Az ÜTI és a helyettese fotelben ülve nézték a televíziót, ahogy beléptem csodálkozva néztek rám. Megjelentettem a szomorú hírt és kértem, hogy engedjen haza. Persze hogy először a katona énje jött elő és rám ripakodott, hogy” mit képzel tizedes elvtárs elhagyta az őrhelyét a szolgálati helyét, hogy képzeli ezt maga, ez katonai bűncselekmény „

Na ekkor jött a vörös köd, elborult az agyam, lekaptam a vállamról a géppisztolyt, azt csőre rántva ráfogtam a tisztre és ordítottam „ apám haldoklott a feleségem terhesen kórházban volt és én nem kértem soha szolgálat alóli felmentést, tettem a dolgom becsülettel, tőlem senki nem kérdezte meg, hogy jól vagyok e, miben segíthetnek, most meg amikor azt kérem, hogy engedjenek haza, akkor kiabál velem és hadbírósággal fenyeget! „

Ekkor jött elő a tisztből az ember, láttam, hogy meg van rémülve. Halkan a keresztnevemen szólítva kérte, hogy nyugodjak meg, tegyem el a fegyvert, menjek fel a századhoz, öltözzek át kimenő ruhába, majd gondoskodik a helyettesítésemről és majd jöjjek vissza a katona könyvemmel, hogy beírja az eltávozást. Reggel értem haza anyuhoz és még azon a napon mentünk Miskolcra intézni a temetést. Mivel csak három napos eltávozást kaptam, így a Hadkiegészítő Parancsnokságról hívtam fel a századomat és kértem, hogy a temetésig hosszabbítsák meg az eltávozásomat. Természetesen engedélyezték.

Temetés után másnap vissza tértem az alakulatomhoz. Fel voltam készülve, hogy mivel elhagytam az őrhelyemet és még az elöljárómra is fegyvert fogtam, biztos hadbíróság elé fognak állítani.

De semmi nem történt, senki a történtekről egy szót sem szólt. Demeter főhadnagy a század parancsnokom behívatott az irodájába, részvétet nyilvánított és közölte, hogy ha bármi gondom van, ha úgy érzem, hogy nem tudom ellátni a szolgálatot, vagy haza akarok menni akkor szóljak neki.

A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor az udvaron a zászlóalj parancsnoka megállított és közölte. „Miklós nagyon sajnálom az édesapját, tudunk e valamiben magának vagy az édesanyjának segíteni?” Nagyon jól estek a szavai, nem gondoltam, hogy tud a történtekről és hogy ilyen emberségesen állnak hozzám.

Pár nap elteltével kaptam az újabb megrázó hírt, Évától elment a kisbabánk.

De az élet nem állt meg, nekem végig kellett csinálnom becsülettel a hátralévő időt Hogy ne gondolkozzak annyit, kértem a parancsnokomtól, hogy szeretnék, minél többször szolgálatba menni. Nyomtam is ezek után az őrszolgálatot rendesen, de szinte minden hétvégén kérelem nélkül ki volt állítva a kis könyvem az eltávozásról.

Közben megkaptam a kétszeres kiváló katona kitüntetést.

Egyik vasárnap este közölték velem, hogy hétfőn Nyíregyháza Sós tóra megyek egy hétre KISZ. titkár képzőbe. Én nevetve mondtam, de hát hogy, hiszen még tag sem vagyok. Az nem számít, mire vissza jövök fel leszek véve.

Így is történt, visszaérkezéskor kezembe adták a KISZ. könyvet, és a század ifjúsági titkára lettem.

Pár nap elteltével a politikai tiszt megkérdezte, hogy mit szólnék ahhoz ha felvettének az MSZMP-ba, és  Ő lenne az egyik ajánlom.

Na így történt, hogy pár nap alatt párttag is lettem.

Júliusban megemlékeztünk a laktanya névadója Ságvári Endre halálának évfordulójáról. A teljes zászlóalj felsorakozott és én mondhattam el az ünnepi beszédet, majd a zászlóalj díszlépésben vonult el előttünk.

Lefényképeztek a csapatzászló előtt és a képemet, kitették az udvaron lévő „ akikre büszkék vagyunk „ dicsőség táblára. A laktanyába érkezők először ezzel a táblával találták magukat szembe. A családom is büszke volt, amikor látogatáskor megpillantották a képem.

 Összeszedtem egy nagyon csúnya gyomorrontást, egész délelőtt nagyon görcsölt és ment a hasam. Úgy voltam vele, majd csak elmúlik, de amikor már a hideg rázott és olyan fehér voltam, mint a fal, akkor a századparancsnok küldött, hogy menjek fel a gyengélkedőre. Nem szerettem volna a „gyenguszra „ menni, mert hallottam a hírét az öreg felcsernek, Csorba századosnak.

Ez egy csoda pali, akinek tisztaság mániája volt. Reggelente ha szúrós szagra ébredtünk, akkor tudtuk, hogy a körletben járt, mert minden WC-be, piszoárba ott voltak a fertőtlenítő tabletták. Kicsi beszédhibája volt, az „ SZ” betű helyett „C” betűt ejtett ki.

Az egyik újonc lázas volt és felkerült a gyengélkedőre, de másnap inkább vissza jött a századhoz, mert azt mesélte, hogy Csorba állandóan takaríttatott és meszeltetett velük és közben folyamatosan azt mondta „ mecelni, mecelni, míg a falak öcce nem érnek”

A gyógyszereket nem névről, hanem színről ismerte és reggelente a gyógyszer osztás mindig röhögésbe fulladt, mert így adta elő. „ebből a pici pirocból bevec egyet, és ebből a cárgából ecte kettőt, de nem kidobni, mert ecekből hadoctálycinten is kevéc van.

Azt hiszem így már érthető hogy nem akartam a Mengele kezébe kerülni, de mivel az állapotom egyre romlott, kénytelen voltam jelentkezni a gyengélkedőn.

Szerencsémre a felcser szabadságon volt és egy fiatal doki helyettesítette. Megvizsgált, rögtön kaptam két injekciót és mondta hogy fenn kell maradnom egy pár napig, amíg a székletmintát bevizsgáltatja, mert tartott attól hogy szalmonellám van és félt hogy megfertőzöm az egész alakulatot. Külön szobát, külön WC-t kaptam és szigorú diétára fogott. Minden nap meg kellett innom egy liter kamilla teát, ami borzasztó ízű volt. Rám is fért egy kis pihenés. Úri dolgom volt, rendes ágynemű, paplanos ágy, a szobában TV.- amin egész nap a labdarúgó Európa bajnokságot néztem, csak az a fránya diéta.

Azt megértettem, hogy miután befektettek azon a napon már nem kaptam enni, még a másnapi kaja nélküliséget is elviseltem, de amikor már a harmadik nap sem hozták a reggelit, kezdett gyanús lenni a dolog. Vizitkor megkérdezte a doki, na hogy van a gyomrom, hogy reagál a kajákra. Mondtam, hogy jól vagyok, de a hasam nagyon nem jól reagál a kajára, mert üres, mert nem volt mit betermelni. Elhűlve kérdezte, hogy a mentő gépkocsi vezetője nem hozott nekem kaját, hát sajna nem. Mint később kiderült, hogy a srác elfelejtette, hogy én ott vagyok és ezért nem kaptam enni. De ezt is túléltem és még a cácadoct ic meguctam.

Ismét Szolnokon..

Versényi Miklós írása

Külön jó eső érzés volt, hogy mindenki szeretettel, örömmel fogadott, nem csak közvetlenül a századnál, de a tisztek, más századbeli katonák és hát persze a szakácsok, akikkel különösen jó kapcsolatot alakítottam ki a korábban eltöltött egy hónap alatt, hisz én be tudtam nekik csempészni a pálinkát, Ők meg isteni kajákat csináltak a lopott halból. Hamar bele illeszkedtem a század életébe, nem volt gond, hogy bár még kopasznak minősültem, de már tisztes voltam. Pár nap elteltével, mivel nagyon hiányoltam Zentai főnököt, megtudtam, hogy 3 hét tiszti fogdát kapott, mert piásan a laktanya és a Tisza parti külső bázis között elhagyta a szolgálati pisztolyát, tele tárral. Este beriadóztatták a teljes zászlóaljt, a vélt helyszínre aggregátorokat vittek ki, azok által termelt árammal hatalmas reflektorok világítása mellett kutató láncba állva vizsgálták át a területet és szerencsére meg is lett hamar a lőfegyver.

Vártam, mikor fog vissza jönni, de sajna még a fogda után két hét betegszabira is elment.

Minden kiképzési ciklus, így tehát az első nyolc hónap elteltével a parancsnokok, a kiképzők véleményét kikérve egyenként értékelték a katonák teljesítményét, közösségi munkáját, hozzáállását, fegyelmi helyzetét. Esetemben hoztam magammal az Abasári és Ercsi parancsnokaim véleményét, jellemzését is, amit figyelembe is vettek.

Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy felterjesztettek az egyszeres kiváló katona címre, amit később meg is kaptam.

Teltek szépen a napok szinte repült az idő. Végre ismét szolgálatba lépett Zentaink is. Mikor találkoztunk, természetesen ahogy elő van írva szabályosan lejelentkeztem nála, majd megölelt és közölte, hogy „ már nagyon vártunk bazdmeg Hilda „Jót röhögtünk , és tényleg jól esett, hogy láthatóan örült, hogy ott folytatom a szolgálatomat.

Szemmel láthatóan kicsit fogyott és elég nyúzott volt, megviselte szegényt a fogda. Kérdeztem, hogy érzi magát, mire röviden válaszolta, „hogy érezhetem magam, amikor képzeld el Hilda másfél hónapja nem ittam alkoholt csak tejet, hát nem vagyok én borjú, még a végén ki fogok száradni”.

Nem sokáig tartotta magát, mert pár nap elteltével amikor mentünk Budapestre a Hárosi honvédségi telepre két saját BMK 130- hajóért az oda vezető úton szinte minden kocsmába meg kellett álljunk, mert nagyon szomjas volt. Mire megérkeztünk a telepre, már vissza nyerte a feje a régi piros, lilás szint.

Ebben a Lágymányoson lévő hatalmas katonai raktárban, az oroszoktól leselejtezett és a magyar honvédségnek további használatra átadott műszaki technikákat, gépeket tárolták. Kiválasztottunk két még aránylag jó állapotban lévő hajtót és boldogan mentünk haza. Otthon a műhelyben a szerelők átnézték, majd a telephelyre vittük, ahol szépen műszerolajjal kívül belül át kellett kenni, és ettől csodálatosan ragyogott.

Mivel, már december volt, a technikákkal nem mehettünk vízre, így azokat téliesítettük, napjainkat hol a telephelyen a hajóban ülve beszélgetve, hol a raktárban pakolgatva, töltöttük.

Néha egy egy őrszolgálatot is adtam de az ott is lazább volt. Kevesebb őrhely, kisebb létszámú őrség. Kapus szolgálatba szerencsére ritkán kellett menni, mert az egy bővérű magyar bakának egy kínzással is felért, főleg azoknak akik ritkábban mehettek haza.

A szovjet laktanya a miénkkel átellenben volt, csak a Besenyszögre vezető út választotta el a két haderőt. A mi kapunkkal pontosan szemben egy négyemeletes bérház volt, ahol a ruszki tisztek és családjaik laktak. A fiatal, nagyon szép és csinos katona feleségek, tudták és látták, hogy a kapun szolgálatot teljesítők és a körletek ablakaiból a kiéhezett magyar bakák esténként lesik őket.

Na volt is szinte minden esete mozizás, mert a nők, fürdés után máshol nem is tudtak megtörölközni, vagy fésülködni csupaszon csak az ablakban. Persze  „ mellesleg „szép telt idomaikat – némelyikkel szántani lehetett volna – erősen domborítva egy egy kacér mosoly kíséretében illegették billegették rendesen. Mi gyorsan vételeztünk egy távcsövet, amit egymás kezéből kikapkodva mustráltuk a csajokat.

Na éjszakánként a körletben nem a fülemülék, hanem a fitymák csattogását lehetett hallani.

Gyakran kaptunk kimaradási engedélyt éjfélig. Ilyenkor bementünk a városba, vagy színházba, vagy egy moziba, de természetesen a kocsmákat is szemre vételeztünk. A színház közelében volt a tiszti klub, ahová mi kiskatonák is bemehettünk. Nagyon hangulatos étterme volt ahol olcsón finom kajákat lehetett enni, a presszó részben kellemes zene szólt.

Közeledtünk az év végéhez. Szolnokon az volt a szokás, hogy karácsonykor a nős, családos katonák mehettek haza, hogy szeretteikkel töltsék az ünnepeket, szilveszterkor pedig a nőtlenek húztak haza bulizni.

Karácsonykor az étteremben volt egy nagy fenyőfa felállítva és feldíszítve, hogy valami emlékeztesse a katonát az ünnepre. Ilyenkor mindig nagyon finomakat főztek, reggeli, főtt debreceni, ebéd húsleves, rántott húsi, míg vacsorára rántott halat és bejglit kaptunk.

Mivel én 1977 decemberében még nőtlen voltam, így dec. 24-én őrszolgálatban voltam, ami talán a legrosszabb és a leghosszabbnak tűnő volt.

A lőszerraktárnál lévő őrhelyre osztottak be, ami nem torony volt, hanem csak egy zöldre festett ajtó nélküli bódé, ahová csak beállni lehetett, se szék, se fűtés semmi. Szép fehér volt az ünnep, mert előző napokban vagy 15 cm-s hó esett ami meg is maradt, mert nagyon hideg volt, éjszakánként −20 fokra süllyedt a hőmérséklet.

Hogy ne fázzon szolgálatban az őr, itt és a külső Tisza parti őrségben rendszeresítve volt az őr bunda és a botos csizma.

Az őrbunda egy hatalmas vastag nehéz földig érő elől szíjjakkal össze húzható birkaszőrrel bélelt nagy galléros kabát, mely 20 kg-t nyomott  A botost pedig úgy kell elképzelni, mint ha egy óriás lábára készítettek volna csizmát. Surranóstól együtt lehetett ebbe bele dugni a lábunkat, mely felért a térdig, elől szintén szíjjal lehetett rögzíteni. Na mikor ezt felvettük, erre még kívülre jött egyik oldalra a szimatszatyor, a másikra a tártáska, hátra a géppisztoly, fejünkre a lehajtott fülű usánka szerű szőrme sapka, még a jeti is tisztelgett volna. Az egész nehéz és merev volt, ebben ha lelőttek volna akkor össze se tudtam volna esni. Ebben járőrözni szinte lehetetlen volt, inkább csak csoszogni. Olyan meleg volt, hogy teljesen beizzadtunk alatta.

Az őrhelytől, kb. 200 m-re lakóházak voltak, melyek ablakaiból a karácsonyfa fényei, és az ünnepi dalok hangjai szűrődtek ki, és a szállingózó hóesés közben, bizony a könnyem is kicsordult amikor a távolban lévő szeretteimre gondoltam.

 Valahogy a téli napok nehezen teltek, szürke nappalok, hosszú  hideg éjszakák, fázós reggeli tornák, amit ha egy mód volt rá akkor a sötétben valahogy mindig elsunnyogtunk. Ha viszont lejöttek ellenőrizni, akkor keményen futottunk, gimnasztikáztunk és a hóban, latyakban úgy csináltunk fekvőtámaszt, hogy a két kezünkkel társunk surranójának orrára támaszkodtunk.

Lassan eljött a február és folytatódtak a kiképzések és mivel ezek a Szolnoki alakulatnál  más ütemben folytak, itt még csak ezután jött a tűzpálya és a gázkamra próbatétel.

Annak ellenére, hogy én ezeken már túl voltam, ugyan úgy végre kellett hajtani, sőt a tűzpályát nekem kellett bemutatnom a társaimnak. Én ezeket a finom kiképzéseket másodszor is megnyertem magamnak.

A srácok a gázkamrától különösen féltek. Volt egy roma srác Józsi, aki különösen be volt szarva, napokig csak azt hajtogatta, hogy Ő ott meg fog fulladni.

Na csorikámmal nagyon kiszúrtam. Mivel tudta, hogy én ezen már átestem, folyton kérdezgette, hogy mi lesz ott benn, mit kell csinálni, és mi fog vele ott történni. Elmondtam neki a kiképzés menetét, de nyomatékosan felhívtam a figyelmét, hogy a gázálarc alján lévő kicsi gumi membránt nehogy levegye, mert akkor meg fog fulladni. Nem tudta, hogy ha azt nem veszi le, akkor nem tudja oda betekerni a szűrőt, viszont levegőt sem fog kapni. Nyugtattam, hogy „ ne foss more béke van, egy a lényeg tudod a gumit ki ne húzd. „

Eljött az elgázosítás napja. Ahogy mentünk a kamra felé, szegény roma gyerek nem megsápadva, egyenesen meg volt szürkülve a félelemtől. Mielőtt bementünk még ott is figyelmeztettem, a többiek is majréztak, de röhögtek is.

Bementünk, körbeálltunk, fiola törés rongyrázás, gázriadó elrendelve. A gyerek mellett álltam, gázmaszkot feltettük, Ő is villám gyorsan, mi kihúztuk a dugót, szűrőt becsavartuk, lélegeztünk. Csávócskám csak állt, dugó a helyén, levegőt egy szálat sem kapott. Először csak a szeme kezdett kiguvadni, majd ahogy próbált levegőt venni, kezdett az arca két oldalt behorpadozni. Persze röhögtünk , de mielőtt tényleg össze esett volna, kikaptam a kezéből a szűrőt, kirántottam a gumi dugót és becsavartam a szelencét, végre kapott levegőt és fújtatott mint egy versenyló. Mikor körbe jártunk a gázban és levetették a maszkot, Ő az istennek nem akarta azt a fejéről levenni, a kiképző tiszt úgy tépte le a fejéről. Röhögtünk, persze csorgott a könnyünk, folyt az orrunk és a nyálunk.

Kinn miután vissza nyerte a színét, még nagy arccal mondta „ látod paraszt gyerek, milyen lácsó csávó vagyok, otthon én leszek a soron a hős.” Szerette mindenki a fiút, ott nem számított, hogy ki milyen származású, amink volt megosztottuk egymással. Ha otthonról bárki kapott csomagot, a hazait bedobtuk a közösbe és együtt fogyasztottuk el, ha kimentünk piálni és valakinek nem volt pénze, nem számított. Józsi mindig mondta, hogy én is csíptem a varjúból, és ha egyszer elmegyek vele a falujában, vajdát csinálnak belőlem és a legszebb rányik között válogathatok.

Március 15-i ünnepségen előléptettek tizedessé, nagyon boldog és büszke voltam. Alig vártam már hogy kipróbáljuk a hajóinkat. Kivittek minket a holt Tiszára ott szépen letettük a gépeket a vízre, majd a horgászok legnagyobb örömére, óriási hullámokat verve köröztünk. Zentai főtörzs beült a kormányhoz és a szokásához híven tele volt mint a déli busz, ment össze vissza.

Finoman mondtam neki, hogy inkább a közepén menjünk és szép lassan. Ő a saját stílusában válaszolt „ Hilda a pofádat súlyba, alapállásba, most megmutatom, hogy csinálja ezt az egy profi.” Ment össze vissza, egyik partról a másikba, néha bele a nádba, több olyan rozoga stéget amit a magas vízállás miatt nem lehetett látni azokra rámenve darabokra zúzott.

A második rombolás után jeleztem, hogy ebből balhé lesz, a válasz a szokásos volt, „kuss ne pofázz, ez hadi veszteség, majd leírják „

Abasár.. de nem a rizling.

Versényi Miklós írása

Vasárnap késő este szálltam le a buszról az Abasári laktanya kapujában és hát össze szorult gyomorral és fájó szívvel léptem be a kapun.

Másnap reggel egymás után értek a meglepetések. Reggeli után hívatott a század parancsnok és közölte, hogy menjek le a ruházati raktárba ott fogok kapni új gyakorlót, surranót, övet, mert az ezredparancsnok segítőjének neveztek ki – magyarul csicskásnak -.

Mielőtt távoztam volna, hozzám lépett és egy fehér borítékot nyújtott át és közölte, hogy mivel kiválóan teljesítettem az alap kiképzést és az elöljáróim is meg vannak velem elégedve, előléptet őrvezetővé. A meglepetésem után még jó hogy eszembe jutott, hogy miként kell megköszönnöm, harsányan kivágtam hogy „ a dolgozó népet szolgálom „. Boka csattogva távoztam az irodából.

Tényleg azt hittem, hogy álmodom, megkaptam az első krumplivirágot, csicskás lettem, új tiszta ruhát is kapok.

A boríték alján 2 db pici fehér műanyag csillag lapult, a körletbe bemenve azt gyorsan felvarrtam, majd irány a kantin ott még vettem egy pár darabot, hisz a csillagokat minden ruhámra fel kellett tennem.

Hú, úgy járkáltam a folyosón mint kakas a harmatban, láttam a szarházi öreg honvédok dagadó fejét, mert innen kezdve nem beszélhettek úgy velem mint egy állattal, többet nem szívathattak. Raj, szakasz, szoba parancsnokaim és a többi tisztes gratulált, de a kopasz társaim is láthatóan örültek.

Érdekes volt hogy annak ellenére hogy tisztes lettem, de mivel kopasz voltam, ugyan úgy takarítottam együtt a többiekkel.

Felvettem az új ruhákat és így csinosban mentem a Törzsfőnöknél jelentkezni. Itt bevittek egy kis irodába, melyből jobbra az ezredparancsnok, balra a párttitkár irodája nyílt. Röviden ismertették a feladatomat. A bemutatkozáskor a következőket kellett mondanom „ Versényi őrvezető parancsnok segítője jelentkezem.” A lakatanya parancsnok utasításait kellett végre hajtanom, ruházatát rendben tartani, leszakadt gombokat vissza varrni, cipőt, surranót takarítani, kávét főzni, azt és italt felszolgálni. Ha elhagyta az irodát, akkor feljegyezni, ki és miért kereste.

Azon kívül, hogy életemben nem főztem kávét és fingom sem volt hogy kell szervírozni, tetszett az új feladatköröm.

Fantasztikus kávét főztem, amit természetesen a többi tisztnek pénzért kellett adnom. Fele zacc, fele kávé, jó sok vízzel és már dőlt is a lóvé. Igen jó pénzt kerestem vele, utána úr voltam a kantinban.

Érdekes volt hogy felfedeztem a tisztekben és a századparancsnokomban is, magát az embert. Itt teljesen más hangnemben beszéltek velem, már az is érdekelte, hogy ki és mi vagyok, van e családom, szüleim mivel foglalkoznak, mikor voltam otthon utoljára.

 Mielőtt beléptek az ezred parancsnokhoz, megkérdezték, hogy minden rendben van e rajtuk ruházat, haj stb. Embernek néztek és Ők is megmutatták emberi arcukat.

Egész nap az irodában ücsörögtem, nem kellett semmit csinálnom, a parancsnok feleslegesen nem ugráltatott. Szerencsére egy alkalommal volt hogy italt kellett felszolgálnom. A Gyöngyösi orosz laktanya parancsnoka jött látogatóba a feleségével együtt. Három felest, két fröccsöt és egy „szőke kólát” kellett elkészítenem és azt tálcán bevinni. Két kézzel vittem a tálcát, úgy fostam, hogy elejtem.

Míg a szobán végig értem vele addig nem volt gond, amikor azonban a kis dohányzó asztalra akartam letenni a tálcát, akkor az megbillent és minden pohár megcsúszva megindult a nagyon csinos muszka nő csodálatos öle irányába. Ekkor egy határozott csukló és alkar mozdulattal sikerült egyensúlyba hozni a dolgokat. Bele gondoltam, hogy ha az anyag a csaj ölében landolt volna, tuti hogy fogdára vernek, hisz az már fel ért volna egy hadüzenettel.

Ezek után a három kávét, már úgy szervíroztam mint a nagyok, jobb kézben a tálca, bal karon keresztbe vetve a fehér kendő.

 Szóval jó dolgom volt, fenn a századnál nem ugráltattak, őrszolgálatot néha szombati napon adtam és sokszor engedtek haza. Az eltávozásomat engedélyező Rózsa őrnagy elvtárstól a századparancsnokomtól soha nem fogadtam el pénzt, neki a kávé mindig a repi keretből volt.

Másfél hónap telt el és én már le is mondtam arról hogy Szolnokra kerülök.

Egyik vasárnap este kb. 20.00 óra lehetett, amikor hívattak az ügyeletes tiszthez, aki közölte velem, hogy most érkezett telexen a hadosztályparancs, mely szerint szolgálati érdekből áthelyeztek a Szolnoki Műszaki Zászlóaljhoz, ahol másnap reggel kell jelentkeznem. Fel sem tudtam fogni, hogy ez mit jelent, rohantam fel a századhoz, ott már az írnok készítette össze a papírokat, a szolgálatvezető levette a felszerelésemet, kapkodva elköszöntem kopasz társaimtól – többektől akik szolgálatban voltak, sajnos nem -és már szaladtam is le a kapuhoz, ahol egy UAZ. gépkocsi várt és vitt le a Vámosgyörki vasútállomásra.

Egész éjjel utaztam, több átszállással érkeztem meg Szolnokra, és mint az urak taxit fogtam és irány a laktanya. Hajnal volt, még a srácok a körletekben aludtak. Az alegység ügyeletes mint régi ismerőst kedvesen fogadott és közölte, hogy le se pakoljak, mert tovább kell mennem Ercsibe az első lépcsős alakulathoz hajóparancsnoki kiképzésre két hónapra, a társaim már ott vannak.

Mint egy utazó nagykövet, ismét vonat és több átszállással megérkeztem Ercsibe. Olyan fáradt voltam azt sem tudtam hol vagyok és ki kivel van.

Rendes volt a század parancsnoka, mert miután megtudta, hogy két napja szinte semmit nem aludtam, megengedte, hogy lefeküdjek.

A 37. számú II. Rákóczi Ferenc Pontonos Hidász Ezred első lépcsős alakulat volt, tehát háború esetén elsőként kerültek bevetésre.

Pontos létszámot nem tudtunk, de jóval nagyobb volt létszámában és terület nagyságában is mint az Abasári alakulat. A laktanyát ketté szelte a 6. számú főút, mely felett egy hídon  – ott úgy nevezték a sóhajok hídja – lehetett közlekedni. Érdekes volt hogy hiába volt első lépcsős az alakulat, meg sem közelítette fegyelem szempontjából az Abasárit.

 Ennél az alakulatnál tértek át elsőnek a 3×8 hónapos kiképzési ciklusról az egy plusz egy évesre. Emiatt sok katona hamarabb szerelt le és már helyettük be is vonultak az újoncok. Hirtelen egyik napról a másikra mi ott már öreg katonának számítottunk, annak minden kiváltságával együtt.

Az öregek körletébe lettünk elhelyezve, akikkel pillanatok alatt össze haverkodtunk. Mikor megtudták, hogy mi a régi szolgálati helyünkön kopasznak minősülünk, eldöntötték, hogy minket meg kell műteni, ki kell belőlünk operálni a sípot. Katonai szlogen szerint a kopaszoknak a sok hajtástól, sípolt a mellük.

Persze hogy ez ellen tiltakoztunk, de hát végül hatan engem is lebirkóztak az ágyra, levetkőztettek félmeztelenre, majd természetesen jött az érzéstelenítés, a híres kanalazás.

Ez abból állt, hogy kanállal hülyére verték a hasam, ami piszkosul fájt és először bepirosodott majd hetekig csúnya kék véraláfutás maradt a helyén.

Ezt követően különböző színű vegytintás filctollal egy szilveszteri dudát rajzoltak a mellkasomra, és tele firkáltak műtéti heg, varrat nyomaival. Ezt mindenkin végrehajtották mi pedig marha nagyokat röhögtünk. Nem tudom milyen filctoll volt, de hiába mostuk, csak nagyon sokára kopott le, így amikor haza mentem még Éva a barátnőm is visított a nevetéstől.

Jó hely volt, és mivel mi vezényeltek voltunk, nem tartoztunk bele a hadra foghatók létszámába, így minden hétvégén péntek délutántól hétfő reggel 06.00 óráig otthon lehettünk.

Nagyon komoly kiképzést kaptunk. Két hétig csak tanteremben ültünk és különböző hadi technikákkal, azok felépítésével, motorjaival, kezeléséről kaptunk előadásokat. A tanultakból vizsgát is kellett tennünk és csak ezután mentünk le a telephelyre, ahol még csak a szárazon ismerkedtünk meg a hajóval, és a modern pontonokkal, hídvető gépekkel.

Mi a híres orosz technika a MBK.-130-as kishajó vezetéséből és az azzal történő pontonos hídépítésből, kompozásból kaptunk kiképzést.

Ez egy olyan erőgép volt, ami két keréken állt, azzal tudták vontatni. Egy nagy ZIL. típusú tehergépkocsi mögé felkötötték, azzal lementek a vízpartra, a hajó két kezelője kiékelte a kerekeket, majd leakasztották a kocsiról. A kocsi megfordult és orral állt vissza szemben a hajó orrával, majd betolta a gépet a vízbe. Mi hajó kezelők ekkor már benn voltunk a testben és ahogy a vízbe értünk a két kereket felcsörlőztük a hajó oldalához és már indítottuk is a motort és már mehetett is a hajó. Ezt nagyon sokszor elgyakoroltatták velünk, hisz a seregben mindent színt időre kellett megcsinálni. A vízrététel szintideje 4 perc volt attól számítva amikor a kocsi megállt a vízparton. Nekem és a társamnak sikerült a legjobb időt elérnünk mely 3,5 perc volt.

 Az Ercsi Duna szakasz egy lapályos sóderes rész volt, ahol simán le lehetett tenni a technikákat. Miután a hajók vízen voltak, jöttek a ponton vető gépkocsit. Nagy teherautó tetején volt egy -egy a vas ponton. A kocsival farral bementek a vízbe, erős fékezés és már hátul le is csúszott a ponton, mely már a levegőben el kezdett szétnyílni és mire a vízbe csapódott már nyitott állapotban volt, arra felugrott két katona. Jött a következő elem, amit a katonák egymás mellé húztak azokat össze rögzítették és már kész is volt egy hídelem. Ekkor álltunk oda a hajóval rögzítettük a z elemet és már vihettük is. Több hajó ezután szépen egymáshoz illesztette az elemeket, azokat rögzítették és már ki is alakult a híd. Mi hajósok a víz folyásával szemben megtartottuk a hidat.

Egy híd megépítésére 60 perces szintidő állt rendelkezésünkre. Az Ercsi srácok azt 55 perc alatt megépítették.

Nagyon élveztem, hogy egész nap kinn voltunk a vízen, még annak ellenére is hogy bizony november első napjaiban már hideg volt, néha sűrű köd is leereszkedett. Külön élmény volt, hogy a déli meleg kaját kihozták nekünk és azt ott csajkából ettük meg. Persze minden étkezés után azokat el kellett mosni. Na megtanultam miként lehet a jó zsíros edényt a Duna vizével és annak apró sóderszemcséjével elmosni. Jól sikerült, mert utána napokig recsegett ropogott a fogam alatt a kaja.

Esténként a körlet szenes kályhájának tetején kenyeret pirítottunk és finom liba zsírral megkenve, hozzá hagymát vágva királyi kaját ettünk. Igen ám de a jó kaja kívánta a piát is. A helyi kiskatonák tudtak a faluban egy közeli házat ahol bort mértek ki.

A körletünk közel volt a hátsó kerítéshez, ahol csak egy gyalogos őr teljesített szolgálatot. Vele megbeszéltük, hogy nézzen már félre egy kicsit és mi már a „palánk parancsnokságon keresztül meg is dobbantottunk.

Lefordítva a kerítésen átmászva megszöktünk.

Sötétben gyorsan eljutottunk a házig, ahol már rendesen állt a bál. Amerre csak szétnéztem, mindenütt katonák voltak, az udvaron a szobában a konyhában, a pincében szerintem még a padláson is. Rengetegen voltunk, szerintem a spájzban még az oroszok is ott voltak. A háziak nem győztek minket kiszolgálni. Hárman voltunk és gyorsan bevertünk egy lityi fehér bort, ami igen szar ízű volt.

Kicsit gázolajos, kicsit savanyú, kicsit zavaros, de a „ miénk „

Mondjuk fillérekért adták azt a moslék lőrét, de nekünk akkor mindegy volt, csak üssön.

Vettünk még 5 litert a benti srácoknak, majd szépen vissza osontunk a kerítésig, halk füttyszóval jeleztük az őrnek, hogy mi vagyunk azok és nem az ellen. Jött a vissza fütty és már be is másztunk. Felérve a körletbe körbe adtuk a demizsont, de mindenki csak savanyú pofát vágott. Véletlenül a szoba kövére kiloccsant egy kicsi a borocskából, hát rendesen pezsegni kezdett és fehérre marta azt. El lehet képzelni milyen minőség volt ha 5 liter bort egy egész század katona nem bírt meginni.

Az ottani század parancsnoknak is tetszett a ténykedésem, mert az utolsó napokban behivatott magához és közölte velem, hogy örülne ha az Ő katonája lennék, mit szólnék hozzá ha áthelyeztetne. Én megköszöntem a bizalmát és őszintén elmondtam, hogy most helyeztek át Szolnokra, ahol nagyon jól éreztem magam, ott is már nagyon várnak, meg sajnos Ercsi nagyon messze van a lakásomtól , nehéz lenne a hazajárás. Megértette indokaimat és barátságosan elköszönt tőlem.

Hamar elröpült az Ercsiben töltött idő és már vártam, hogy vissza érkezzek a szeretett laktanyába Szolnokra.